Rozsdagyár

NECRONOMICON - The Final Chapter (2021)

2021. április 19. - Mr.Zoom

the-final-chapter-necronomicon.jpg

Alig hittem a szememnek, amikor néhány napja összetalálkoztam ezzel a lemezanyaggal, mely a borítóján látható ízléses koponyával riogatja a jóérzésű közönséget. Elképzelhető lenne, hogy ez csakugyan ugyanaz a Necronomicon zenekar, amelyikkel utoljára a nyolcvanas évek végén találkoztam, mint tágra nyíló szemű, félhosszú haját növesztgető, tizenötnél is több thrash zenekart ismerő fiatalember vagy csupán névazonosság esete forog fenn?

Az első sokk után rögtön kiderült, nem lehet szó tévedésről, hiszen ugyanolyan a felirat és a zene is - így első első hallásra - nagyon hasonlít az egykoron kazettás magnómban gyakran pörgő ”Escalation” című nagylemez anyagára. Adjunk nekik egy esélyt, mondtam magamban, miközben enyhe félmosollyal ajkaimon ültem le a tételek meghallgatásához, mivel az elmúlt 30 évben egyáltalán nem találkoztam a zenekar felvételeivel, és ez nem véletlen. Az a bizonyos ”Escalation” lemez így hosszú idő távlatából visszatekintve nem ütötte meg a nemzetközi mércét.

Tárgyilagos szemmel nézve a német thrasherek akkoriban nem tartoztak az élmezőnybe, sőt, még a közepes színvonalat sem igazán érték el. Persze tizenéves korában a zenehallgatónak nem annyira fontos a minőség, mi srácok éppen csak ismerkedtünk ezzel a műfajjal, újszerűen izgalmas volt számunkra minden, ami a thrash fenségterületéről érkezett. Nagyon szerettem a Sodom, a Destruction, Kreator zenekarokat, mint ahogy gyakran hallgattam ezt a bizonyos Necronomicon kazettát is, de aztán teltek múltak az évek, és már rég csak az emlékeit őrzöm annak a zenének, valahogy sosem kívánkozott vissza a lejátszóba.

Ehhez képest, amikor az El Puerto Records jóvoltából március 26-án megjelent lemezzel elkezdtem ismerkedni, már az első számnál meglepetésképpen ért, hogy egészen más lett a hangzás. Természetesen a XXI. század technikai adottságai össze sem hasonlíthatók a nyolcvanas évekével, de van egy ősi magyar mondás, miszerint a kutyából nem lesz szalonna, és ha ezt tovább gondoljuk, akkor elvileg a kutyaütőkből sem lesz nagy művész, bár ilyesmire szerintem volt már példa a világtörténelemben, mégsem számítottam túl sok jóra.

Amikor az albumot nyitó tétel közepe felé jártam, akkorra már erősen pislogtam a fejhallgató felé. Ezt a szerkentyűt akkor szoktam alkalmazni, amikor az átlagosnál sokkal összetettebb, kifinomultabb zenét hallok, de mivel még nem voltam meggyőzve teljesen, ezért kivárásra mentem.  Egy kicsit túlságosan gyakran hangzik el itt az „I am the violence” kijelentés, amitől az egyébként kifejezetten tetszetős nóta kicsit monotonná és vontatottá válik.

Azonban már a második felvételnél (mely egyben a címadó darab is) fel kellett tennem a fejhallgatót, és ami onnantól kezdve elkezdődött, arra nem tudok jobb szót mondani, bár ezzel kicsit lelövöm előre a poént, hogy nagybetűs zenei élmény. Más szóval: abszolúte hibátlan produkció! Vehetjük sorra az összes régi vesszőparipámat, a hangzást, a keverést, a dob beállítását, a cineket, a tamokat, a gitár tónusát, vagy bármit, egyszerűen semmibe nem lehet belekötni. Beleértve ide az énektémákat, vagy az összhangzatot is. Talán a szövegek, mondom ezt nagyon halkan, szinte zárójelben, ezek lehetnének szofisztikáltabbak.

Na igen, a dalszövegek… Nos, egy keményvonalas thrash metal csapatnál ezek mindig neccesek, erről azt gondolom, hogy ha nem sérti a közízlést, nem megy el szélsőséges irányba, nem durván trágár, sem kirekesztő, akkor ezen a ponton engedékenyebbek lehetünk, hiszen itt mégsem várhatunk Shakespeare-szonetteket. Náluk sem viszik túlzásba a költészetet, néhány frappáns tőmondattal beérik, de tényleg ez a legnagyobb szépséghiba a műélvezetben.

A legfontosabb szempont, mely mégis minden ilyen jellegű zenének valahol a lelke, a motorja, az energiaforrása, és egyben talán a fokmérője is, az énekes teljesítménye. Össze sem lehet hasonlítani ezt az újat a régivel. A nyolcvanas években még gurgulázott, szinte suttogott a vokalista, ezen pedig a sokszor Udora emlékeztető fickó néha teljesen váratlanul megmutatja, mennyire képes kiereszteni a hangját valójában, és a magam részéről azt vallom, nincs annál szebb, mint amikor egy technikás alapokon mennydörgő metalegyüttes frontembere pincétől a padlásig bejárja a teljes tartományt. Kiemelten fontos ez, mert hiába az embertelen betonozás, ha nem feszül az erőtől az ének, akkor elvész a hatásfoka az egésznek.

Ezen a ponton elérkezettnek láttam az időt egy kis kutakodásra. Mennyiben újult meg a régi társaság? Az alapítók közül ki van még velük? Elsősorban az énekes és a gitáros személye érdekelt, mert e két fronton találtam kiemelkedőnek az új anyagot, bár ami azt illeti, a dobos is iszonyatosan magas fordulatszámon pörög végig. És ha lehet, még fokozódott tovább a meglepetésem, mert a gitáros/énekes egy és ugyanazon személy, mégpedig a Necronomicon egyedüli alapítótagja, Freddy, azaz Volker Fredrich. Marco a basszer, Ric a dobos, és van még egy gitáros, bizonyos Glen Shannon. Ők négyen alkották meg ezt a zavarba ejtő kiadványt, mely úgy robog végig az emberen, mint amikor egy ereje teljében lévő ménes vágtázik át a hortobágyi pusztán.

Megalkuvás nélküli, rengeteg tempó és akkordváltással teletűzdelt, dallamos, mégis tornádóerejű thrash ez, cseppet sem a „megfáradt nagy öregek kamuznak egyet” kategória. Mai füllel hallgatva is megállja a helyét a nemzetközi színtéren. Nem biztos, hogy az újkori Overkill vagy az Annihilator el tudta érni ezeknek a daloknak a színvonalát. Komolyan kíváncsi lennék, mit szólna ehhez a lemezhez valaki a nagy négyesből, vagy akár az amerikai másodvonalból?

A probléma az (és itt most rátérek a marketing hibáira), hogy szerintem az előélete miatt mára nem sokan veszik komolyan ezt a bandát, tehát érdemes lett volna nevet változtatni, vagy ha ezt meg is hagyják, legalább a formai megjelenésre, a borítóra, a klipekre érdemes lett volna több időt és pénzt szánni, s ezeket igényesebben megmunkálni, mert bizony sokat számítanak még mindig. Azt hiszem, ezekkel nagy öngólt rúgtak maguknak a srácok, mert egy ízlésesebb borítóval, egy ütős videóval sokkal több emberhez eljutottak volna, s velem együtt egész népes társaság üdvözölné a "The Final Chapter" korongban az év egyik legjobb lemezét.

Az biztos, hogy amit ebből a műfajból ki lehetett hozni, azt ők megtették, 12 remek nótában (favoritom a World On Fire - szinte táncra penderítő hangulata van) és bő 45 percben egy olyan sokrétű hangzóanyagot készítettek, melyre méltán lehetnek büszkék. Olyasféle lemez ez, melyért mit meg nem adna az ember, hogy élőben lássa, hallja, mit tudnak ezek a zenészek.  

Ehhez csak gratulálni tudok, uraim!

10/10

necronomicon-gr.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8916505412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása