A német Endseeker a harmadik soralbumához érkezett: a Metal Blade gondozásában április 16-án jelent meg a "Mount Carcass" album és mivel emlékeztem a nevükre és az előző lemezükről írt kritikám is felderengett valahonnan (mely ITT olvasható), kíváncsi voltam, hogy mennyit sikerült fejlődniük, illetve előrelépniük a saját hangzás kialakításában.
A 2014-ben megalakult hamburgi brigád death metalban utazik, mégpedig annak is a svéd körfűrészes alstílusában, melyet olyan bandák fémjeleznek, mint az Entombed, a Dismember vagy éppen a korai Unleashed. A 2019-es "The Harvest" korongjuk nem igazán nyerte el a tetszésemet, mert nem nagyon láttam bennük azt, hogy a vonatkozó szcéna diszkográfiájának bemagolásán és kreatív újrajátszásán túl bármi egyedivel is előállhatnának, legyen bármennyire is szimpatikus a hozzáállásuk.
Nos, a friss anyag - habár egy jottányit sem változtat a bevált (?) recepten, azaz marad a stockholmi buzzsaw gitárhangzáson alapuló megszólalás - azért már érezhető fejlődést mutat. A korong szerkezete szinte tökéletesen megegyezik elődjéével: kilenc tétel harminchat percben, melynek végén ismét egy feldolgozás található, most John Carpenter Escape From New York című filmjének instrumentális címadó dalbetéte halálfém köntösben.
Azonban ezúttal világosan hallható, hogy az Endseeker túlmerészkedett a stockholmi iskola keretein és egészen messzire is elkalandozott, egészen Göteborgig, azaz a dallamos death metal melódiáit, megoldásait is beemelte dalaiba. Természetesen ettől még nem mentek át In Flames-be, de került annyi változatosság a nótákba, hogy az összkép kedvezőbbé váljon.
A zenekar elmondása szerint egészen más elképzelésekkel álltak neki a dalszerzésnek: leegyszerűsítették a kompozíciókat, egyfajta punk/crust hozzáállással lecsontozták a mondanivalót, így érve el a könnyebb befogadhatóságot, de egyben több gitár- és énekdallamot is belecsempésztek a szerzeményekbe. Több helyen is felüti a fejét a D-beat, ez számomra igencsak pozitív fejlemény, de azért alapvetően középtempós döngölés folyik a korongon.
Az első tétel, melyre felfigyeltem, az a Merciless Tide volt, melyben iszonyatosan jó a groove, komplett nyaktorna az egész, de hasonlóképpen erős az ezt követő Bloodline is: kőkemény riffelés, ismét jóféle refrénbeli melo-death hangulatokkal telepakolva, ez remek. Nagyon jó még a Count The Dead is: tufa, szikár téma, szintén megbolondítva egy kis harmóniával. Számomra azonban a legnagyobb meglepetés, azaz az album csúcspontja a Cult: állat, szinte groove metalos darab, néha mintha a Lamb Of God kacsintana ki a hangfalakból. Ha létezik death metal sláger, akkor ez az.
A többi nóta azonban jobban ragaszkodik a korábbi anyagok vonalához és éppen ezért nem igazán mozgattak meg bennem semmit. Kiválóan eljátszott, hagyománytisztelő tételek ezek, de csupa olyan dallammenettel és megoldással, melyeket már harminc évvel ezelőtt feljátszottak mások, máshol.
Nem igazán értem a csapat klipválasztását: pont azokra a dalokra készültek videók, melyek az előző albumok stílusában fogantak és sok meglepetést nem igazán tartogatnak, mondhatni rendesen őröl a malom, csak éppen pontosan ugyanúgy, mint bármelyik másik malom szerte a világban. Érdemes lett volna a fentebb említettekből szemezgetni: sokkal jobban felhívták volna a figyelmet a "Mount Carcass" megjelenésére.
Összességében tehát érezhető az előrelépés a németeknél, azonban úgy vélem, hogy még mindig túlságosan lehorgonyoztak a svéd acélnál. Mintha nem igazán mernének vagy akarnának elszakadni a gyökereiktől, pedig a minőségi szintugráshoz ez elkerülhetetlen lesz. Ha bátrabban vonatkoztatnak el a zenei örökségüktől és több olyan nótával állnak elő, mint a Count The Dead vagy a Cult, akkor érdemes lesz rájuk figyelni.
7,5/10
