Rozsdagyár

THE LION’S DAUGHTER - Skin Show (2021)

2021. április 30. - Dazoll

190805.jpg

Szeretem a vakmerő csapatokat, akik tágítják kereteiket és mindig próbálkoznak valami újjal. Amikor nem csak egyszerű útkeresés és céltalan kísérletezgetés folyik, hanem masszívan kirajzolódik mindeközben a banda névjegye. Ezt a vonalat erősíti az egyesült államokbeli The Lion’s Daughter is, akiknek volt szerencsém hallani az összes lemezüket és bátran mondhatom, hogy rossz lemezt még nem csináltak, nincs ez másképp a friss koronggal sem.

A csapat 2007-ben alakult és eleinte négyesben kezdett el működni. Miután elfogyasztottak két basszusgitárost és egy rövid kiválás után Scott Fogelbach váltott át gitárról basszusgitárra, megszilárdult a tagság Erik Ramsier (dob) és Rick Giordano (ének, gitár) alapító tagokkal.

Kezdeti lemezeik erősen blackened sludge metal gyökerekkel rendelkeztek. Már 2012-es debütáló anyaguk, a "Shame On Us All" is figyelemfelkeltő volt. Ezt az irányt vitte tovább megpakolva egy kis progresszivitással a második korongjuk az "Existence Is Horror" (melyről ITT írtunk kritikát). Zenéjükben már ekkor rengeteg stílus elemeiből dolgoztak, de a 2018-as "Future Cult" albumra rátettek még egy lapáttal. Megjelent a szintetizátor (melyet a frontember Giordano kezel), ami nagy hatással volt a muzsikára, de a sludge-os alap sem tűnt el, az összkép működött. Nyilvánvalóbbá váltak a filmzenei hatások és a zenekar tagok is szeretik nagy rendezőkhöz és munkáihoz hasonlítani saját munkásságukat (a "Future Cult" esetében John Carpenter és David Lynch a párhuzam).

A csapat promóanyagában remekül lefesti, milyen hangulatot és világot próbál tükrözni az új lemezével: a ’70-es évek Times Square-jének filmzenéjeként is szolgálhatna, a bűn és pajzán gaztettek epicentruma, a szex, a drogok, a bűnözés melegágya a neonreklámok hívogató fénye alatt, ahol felnőtt videotékák reklámjai ragyognak. Ez a hely deviáns, nyers, undorító, de élénk és változatos.

A St. Louis-i triónak sorban negyedik korongja a "Skin Show", mely folytatja elődje útját, de még inkább el tud merülni a részletekben, árnyaltabb és valóban a tagok szerint is inkább hasonlítható egy Hitchcock- vagy De Palma-filmhez, ha már a filmes vonalon mozgunk. A lemez tíz dalból áll és több mint negyven perc. Szépen játszik a hossz és a befogadhatóság határán, mert letisztultabb elődeinél, de ugyanolyan masszív.

A nyitó Become The Night már bevezető hangjaival magával rántja az embert. Dallamos és kemény nóta, az ének üvöltő és hangulatában mintha egy thriller vagy épp horrorfilm kellős közepébe csöppentünk volna. Továbbiakban ennek a világnak járjuk be sötét bugyrait, a Curtains tétellel tovább merülünk a mocsokban. A Neon Teeth a legdallamosabb és talán legfogósabb szerzemény, köszönhető a szintis részeknek és az egy fokkal tisztább éneknek (és hát simán énekelhető a refrén, ilyennel se próbálkoztak még).

A középtempós, kimunkált basszusalappal rendelkező Dead In Dreams igazán kihozza a banda mélységeit, szép és mégis súlyos, az egyik favoritom a lemezről. A Werewolf Hospital hozza a film betétdal hangulatát és olyan b-filmes szagot áraszt (persze jó értelemben), valamiért mindig az Ezüst pisztolygolyók jutnak róla az eszembe. A Sex Trap és a Snakeface szintén szépen felépített nóták, ötletesek és mocsok erősek. Az All Hell Is Mine középtempós zakatoltságát néha megtöri az őrület, mégis sokrétű és kísérletező.

Innentől kicsit jobban előtérbe kerülnek a szintis effektek és dallamok, olykor gótikus megszólalást kölcsönözve. A címadó tételben talán még a poposság is felüti a fejét, de annyira magával ránt az atmoszféra, hogy teljesen elmerülünk az összképben. A záró The Chemist a lemez leghosszabb dala a maga hat percével. A szinti inkább orgonahatást kelt és nehézzé teszi az amúgy is iszapos lépteket (mégis ebben a számban vannak a leggyorsabb részek): kreatív, szépen összerakott darab, szimfonikus hangulatú, eposzi lezárást ad a műnek.

Külön köszönet a kiadónak, hogy a promóanyagba dalszövegeket is belecsempészett, szeretek zenehallgatás közben elmerülni a borítóban és olvasgatni a dalszövegeket, melyek esetünkben az embergyűlöletről és az önutálatról szólnak.

Az albumhoz nagyon kell az idő, hogy emészthessük, de mégis hallgattatja magát. Minden dalban mutatnak valami újat, tovább feszegetve a kereteket, bő tartalommal megpakolva. Részletes, aprólékos, egyedi hangulata és világa van. Ötletgazdag, kiválóan kísérletez, és markáns egészet alkot. Elejétől a végéig erős nívót képvisel, nincs üresjárat és olyan hangzást hoz létre, mely különbözik a kortársakétól. Hibátlan.

A "Skin Show" a Firebrand Recording stúdióban készült, producere, hangmérnöke Sanford Parker volt (aki a keverési feladatokat is ellátta). Colin Jordan maszterizálta és a borítót Mothmeister készítette. Az anyag április 9-én jelent meg a Season Of Mist égisze alatt.

10/10

4733381.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6716518466

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása