Rozsdagyár

GOJIRA - Fortitude (2021)

2021. május 02. - Kovenant

gojira_cover.jpg

Az 1996-ban megalakult francia metalbanda, a Gojira mára már egyértelműen az egész műfaj egyik legsikeresebb, legelismertebb és legelőremutatóbb zenekarává vált, hasonlóan amerikai pályatársához, a Mastodonhoz. Mivel előző lemezük, a "Magma" megjelenése óta már öt hosszú év telt el (kritikánk ITT olvasható), nagy várakozások előzték meg legújabb albumuk, a "Fortitude" érkezését. A 2016-os stúdióanyaguk hatalmas szakmai és közönségsikert aratott és végleg beemelte a franciákat a nemzetközi élmezőnybe, éppen ezért volt érdekes, hogy most merre indul el a csapat.

A Duplantier-testvérek által vezetett együttes valahonnan a technikás death/extrém metal irányából indult és hosszú (egész pontosan negyedszázados) menetelésük végén ma már leginkább egyszerűen csak metalként lehet definiálni őket. A progresszív jelző annyiban illik rájuk, mint amennyire az összes többi folytonosan új utakat kereső, ám azonnal felismerhető, egyedi karakterrel bíró csapatra.

Ezt legjobban az utánzók siserahadának mennyiségén lehet lemérni és ebben bizony a Gojira előkelő helyen szerepel, csakúgy, mint a Tool vagy éppen a már említett Mastodon. A franciáknak nálunk is vannak kópiabandái (méltányosságból most a megnevezésüktől inkább eltekintünk): ezek az együttesek azonban csak a jól ismert hangszerelési, dalszerzői fordulatokat tudják felszínesen lemásolni, lusta diák módjára dolgozatíráskor. 

A "Magma" egyértelműen új utakat nyitott a Gojira zenei világában és most itt nem pusztán a kritikai és közönségsikerekre gondolunk. A brigád felhagyott a szinte követhetetlenül összetett, komplex, epikus dalokkal, helyette a dallamokra és a befogadhatóságra fókuszáltak, így például eléggé meglepő módon a Silvera és a Stranded amolyan alternatív rockslágerré is váltak. 

Nos, a "Fortitude" a magyar népmese Mátyás királyhoz induló lányához hasonlóan folytatja is, meg nem is ezt az utat. Folytatja abban a tekintetben, hogy a tiszta ének, az azonnal rögzülő melódiák talán még hangsúlyosabb szerepet kaptak, azonban mégis némileg visszakanyarodtak a súly, a húzás, azaz a metal felé. Ám ne a pályájuk első felében jellemző technikás döngölésre gondoljunk, inkább amolyan doom/sludge módra középtempósan húzó, helyenként kifejezetten rockos megoldásokra. 

A franciák nagyon jellegzetes dallamvezetéssel dolgoznak, elsősorban a refrénekben, így szó szerint kilométerekről is felismerhető a hangzásuk. Ez már a szinte thrashes riffel operáló nyitótételben (Born For One Thing) is tetten érhető, de pont ezt a nótát érzem kissé laposnak a többihez képest: mintha nem igazán tudták volna eldönteni, hogy mi is legyen a pontos irány. A dolgok azonban nagyon gyorsan helyrerázódnak: a törzsi ütemekkel és atmoszférával telepakolt Amazonia - habár esztétikájában totálisan kilóg az albumról - mégis az egyik legérdekesebb, legváratlanabb dolog, mellyel a Gojira előállt.

Innentől kezdődően hibátlan, izgalmas utazásra indulunk: sorra érkeznek a remek, azonnal memorizálható melódiákkal bíró tételek (Another World, Hold On, New Found), majd a lemez utolsó harmadában a keményebb darabok következnek (Sphinx, Into The Storm), Ez utóbbi Meshuggah-t idéző vezérriffjével hozza vissza a korai idők darálását. A The Trails ismét kiváló: ez egyfajta modern rockballada, végig tiszta énekkel kísérve, mely utaztatós, álmodozós atmoszférájával simán beférhetne bármely országos rádió lejátszási listájára is (tudom, ne álmodozzunk). A záró Grind címéhez méltóan aprít: fémesen csikorgó-nyikorgó gitárjaival egy automata szerszámgépgyár sebesen dolgozó robotkarjai elevenedtek meg a lelki szemeim előtt.

A Gojira mára - érzésem szerint - elérkezett pályájának ahhoz a szakaszához, amikor már teljesen kompakt, kiforrott hangzással rendelkezik: letisztultan tudja megfogalmazni gondolatait. Mintha a franciák tisztában is lennének megnövekedett rajongótáboruk (és így hallgatóságuk) méretével: nem azt mondom, hogy figyelnek az elvárásokra, de az kétségtelen, hogy egyre inkább közérthető és befogadható zenével állnak rendre elő és ez számomra óriási pozitívum.

Mintha fokozatosan nyesnének le a szerzeményeikről mindent, ami túlságosan extrém vagy túlbonyolított és egyre nagyobb hangsúlyt kapnának az érzelmek, dallamok, azaz maguk a különálló dalok. Ennek megfelelően egyre kevésbé várhatunk tőlük progresszív, technikás vagy éppen extrém döngölést: a Hold On gitártémája klasszikus heavy metal és pontosan ezért is üt akkorát.

Fogalmam sincs, hogy a zenekar ősrajongói, akik a kezdetektől fogva követik és szeretik kedvenc bandájukat, mennyire fogják lenyelni a folyamatos rockosodást (ha valaki tud erre jobb jelzőt, jelezze). Én pontosan erre várok nagyon hosszú ideje: sokszor megírtuk már, hogy a kortárs metal már legalább másfél évtizede képtelen nagyobb hallgatóságot és közönséget megszólítani, mert befogadhatatlanul szélsőségessé vált. Nos, a Gojira a "Fortitude" albummal megmutatta, hogy hogyan is kell modern, nem hátratekintő, mégis jó értelemben vett dallamos metalt játszani. Remek album: csak a szokásos üzletmenet, mondhatnánk, de ismerve a totálisan újrahasznosító üzemmódban dolgozó mai metalszínteret, ez bizony kiemelkedő teljesítmény önmagában is.

10/10

gojira2021.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8016518612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Illiberális ahogy Kossuth Lajos mondta 2021.05.03. 09:46:01

Nem nagyon értem hogy a fraicák miért nem a kongoi és algériai kegyetlenkedésükről írogatnak..esetleg a guayanai ténykedéseikről..hogy öltek le komplett indián törzseket..etc etc..ha már moralizálni és politizálni akarnak, van mit keresni a saját portájukon.
süti beállítások módosítása