Rozsdagyár

THE OFFSPRING - Let The Bad Times Roll (2021)

2021. május 02. - Mr.Zoom

offspring.jpg

Vannak olyan zenei albumok, melyek szinte a pillanat alatt születnek, úgyszólván a semmiből. A banda csak bekocog a stúdióba, leporolja a hangszereket, megszólalnak az első taktusok, és máris ott a varázslat. Senki nem érti, hogyan s miért, így kell lennie, és kész. A Black Sabbath híres debütálása 1969. október 16-án nem egészen egy nap alatt készült el. A témákat feljátszották csütörtök délután, s pénteken már lehetett keverni az anyagot…

És vannak olyan hosszan tartó vajúdások is, amelyekre a nehéz szülés kifejezés nem elég sokatmondó: Kezdetben csak napokat csúsznak a felvételek, majd hetek, hónapok, végül évek telnek el, s mire mindenki legyintene az egészre, egyszer csak világra jönnek ezek a kínkeservesen előcsiholt hangzóanyagok is. És az a vicc, hogy a nehézségek ellenére a végeredmény még lehet egészen kiváló is, bár a gyakorlat többnyire nem ezt igazolja.

Az Offspring sorrendben tizedik nagylemeze, a ”Let The Bad Times Roll” kilenc év szünet után 2021. április 16-án jelent meg, egy nem kevesebb, mint négy évig elhúzódó alkotói periódus viszontagságai közepette. A csapat 2017 decemberében kezdett el dalokat írni rá, s 2018 februárjára jelentették be a megjelenést, de ahogy az már lenni szokott, valami mindig közbejött…

Vajon érdemes volt ennyit várni rá? Egyáltalán megérte befejezni? Feltétlenül szükség volt a létrehozására? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni a lemez nótáinak sokadik meghallgatása után. Azonban ahhoz, hogy az Offspring történetéről színesebb képet kapjunk, érdemes visszaugrani kicsit az időben, abba a közegbe, amelybe a ”Smash” című lemez berobbant 1994-ben.

Igazából sokat tűnődtem azon akkoriban - a nagylemez nótái videoklipek formájában naponta zúdultak rá az emberre - és az azóta eltelt időkben is, hogy mégis, hogy van ez? Micsoda egy roppant ellentmondás ez az egész zenekar. Az amerikai multiknak beszólogató, a rendszert kritizálgató, önmagát punk felfogásúnak tartó brigád a legismertebb zenetévé dédelgetett kedvence? Több játékidőt kapnak, mint bárki más, egy alapvetően cseppet sem eredeti zenével?

Mert bármennyire is megkedveltem akkoriban ezt az együttest, az teljesen nyilvánvaló volt, hogy témáik nagy részét Bad Religion-albumokról nyúlták, ha nem is direktben, de pofátlanul, és ez nem annyira frankó. Az meg végképp nem, hogy a slágerlistákra emelték be azt a muzsikát, mely inkább az undergroundhoz kellene tartozzon (bár sokak szerint David Bowie is punk volt, most ebbe inkább nem mennék bele).

Vegyes érzelmeim voltak tehát a csapattal kapcsolatban, így ültem le az új anyag mellé, és amikor átrágtam magam rajta, akkor sem változott bennem semmi. Tény, hogy tudnak jó nótákat írni, tény, hogy van bennük erő, de az is tény, hogy ezzel nem tudnak, vagy nem akarnak igazán bánni, így a puszta működésük már jó ideje túllihegett. A motiváció az ő esetükben már nem lehet a pénz, ezért szabadon alkothatnak, minden megkötés nélkül (gondolná az ember), nem kellene megcélozniuk újra és újra a rádiócsatornákat.

Márpedig az új lemez rádióbarát lett, amolyan vegyes felvágott, melyet szerethet a rocker, a popper, a punk, a kutyasétáltató nagymama és a műtetkós Zolika a 4.B-ből, csak az forgatja a nyakát zavarodottan, aki mellőzné életéből az egyszer ilyen, egyszer olyan hangulatokat, és mondjuk 45 percig csak zúzni szeretne, mert olyanja van.

Az első tétel egy középtempós nyargalás, címe This Is Not Utopia, ebben zeneileg semmi kivetnivaló nincs, rá lehet énekelni jó néhány korábbi Offspring-nóta szövegét vagy akár a 21st Century Digital Boyt a Bad Religiontől, ezzel együtt nyitásnak pont megfelelő. Ha a szövegbe belenézünk, azt látjuk, hogy a dollármilliomos Dexter néha elpityeredik azon, mennyire olcsó az emberi élet, és a szegények-gazdagok közötti elválasztóvonal rohamosan tágul, Amerika gyökerei pedig meglátása szerint a hisztéria csírái is egyben. Khm… ha akarom, ezt elhiszem, ahogy a cím mondja, ez nem utópia.

A második nóta a címadó, ehhez két videó is készült, a szöveges jóval a lemez megjelenés előtt látható volt az interneten, és már akkor is csak csóváltam a fejem, miért kellett ezt így hangszerelni? Mert nem lenne rossz a dal, alapjaiban véve egy eltalált szerzemény, de a tüci-tüci effektus alkalmazása a gagyi felé viszi el. Jól tudom, hogy náluk ez stílusparódia (erről később bővebben), mégis azt hiszem, túlzásba vitték itt a ciccegést: olyan, mint amikor leöntenek csokimázzal egy csirkemellet, hogy az ízhatás biztos legyen, és ez már együtt sok.

A Behind Your Walls lett véleményem szerint az első figyelemre méltó darab a lemezen. Ügyes dolog a csöpögősen induló nóta kibontása, a lapos téma lüktetni és zakatolni kezd, az ilyesféle meglepetésekért bírtam korábban is a bandát, és lám, még nem felejtették el, hogyan lehet a jó értelemben vett zenei bohóckodást művelni. A kellemes érzés, melyet a tétel okozott, nem múlik el, inkább fokozódik az Army Of One hallgatása közben. Nagyon sajnálom, hogy ehhez nem forgattak egy gyors, lendületes képekkel bombázó videót, mert ebben érzem a csúcspontot. Az a fajta punk rock nóta, melyet vezetés közben végig ütöget kezével a sofőr a kormányon, amit a gördeszkás srácok azonnal himnuszként pörgetnek, amire nagyokat lehet ugrabugrálni, ha valakinek épp olyanja van, mint azt már említettem.

Ugyanezen a pörgős vonalon robog tovább a Breaking These Bones és a Coming For You is, a lemez itt mosolykeltő üzemmódra áll: mekkora vokálok, milyen életerős nóták! Ilyenekkel kellett volna kezdeni! És a meglepetéseknek még nincs vége. Mert a We Never Have Sex Anymore felteszi a pontot az i-re. Az igazság az, hogy nem egy eget rengető gárda az Offspring, és mint punkzenekar (talán kimondhatom azt, amit eddig csak körülírtam) szerintem hiteltelen, ám amiben világbajnokok, az a stílusparódia. Ezt ők tudják talán a legjobban. Ha már nincs markáns egyéni arculatuk, képesek bárki bőrébe belebújni, hogy aztán a zenehallgató maga is zavarba jöjjön, hát ez meg mi volt?

Ilyesféle stílusbravúr volt a Keep Them Separated, vagy a What Happened To You a ”Smash” albumon, és a Pretty Fly vagy a Why Don’t You Get A Job is, de talán egyiket sem sikerült annyira pazarul hangszerelni, mint ezt a kótyagos rezesekkel megtámogatott, swing-alapú, mind zenei értelemben, mind szövegileg önmagát komolyan nem vevő és ezzel máris ötletes karikatúra érzetét keltő darabot. Bárcsak csupa ilyen szerepelne a kiadványon, akkor azt mondanám, jöjjön most egy még hosszabb alkotói munka és egy ugyanilyen kiváló lemez!

Sajnos a színvonal nem lett egységes, és akkor még finom voltam, hiszen ezt követően felvették Edvard Grieg zeneszerző ”Peer Gynt” című művéből a ”Hegyi király csarnokában” című nyitányt, vagyis annak egy részletét egy teljes percben és ebben szerintem az égadta világon semmi nincs. Nem vicces, nem meghökkentő, nem érdekes, nem tudom hová tenni. Ez mondjuk egy zenekari próbán beállásnak még elmegy, de ide egyáltalán nem illik. Lapozzunk!

Maradt még két energikus talpalávaló, a The Opioid Diaries és a Hassan Chop, egyik sem lesz túl nagy sláger, de ez nem baj, inkább az átlagos minősítés felé húznak, nem nagyon rontják le a műélvezetet, de nem is emelnek rajta, csak úgy ott vannak. És akkor most jöjjön az igazi tőrdöfés, egyenesen bele az ember tökébe, már ha van neki, persze.

Zongorás ballada vonósokkal!!! Ez lett a Gone Away, és komolyan mondom, ettől elpárolgott minden jókedvem. Nyilván nem a zongorával van problémám, nem is a háttérben lengedező hegedűszóval, hanem azzal, hogy ez bizony nem paródia. Ezt sajnos komolyan kell(ene) vennünk, és 14 év felett ez nem sokaknak fog menni, attól tartok. Nincs mit szépítenem, a falat tudnám kaparni az ilyesféle könnyfakasztó megnyilvánulásoktól: ha valaki nem tudná, mi a giccs, akkor ennél tökéletesebben nem lehet formába önteni. Minden meghatározásnál szebben beszél ez a dal. Utána már a lemezt záró Lullaby nem oszt, nem szoroz.

Mit is írhatnék zárszóként, avagy végső sommázatként a fél órát éppen meghaladó nagylemezről? Az én véleményemnél többet mondanak a nézettségi adatok, ezek szerint az együttes rajongótábora még mindig több milliós tömeg, akikkel nehéz szemben állni. De legyen bármilyen sok a kattintások száma, legyen bármilyen gyönyörű a borító, számomra a tartalom nem igazolja teljesen annak jogosságát, hogy a bandával komolyan számolni kell. Ezek a dalok így ebben a sorrendben nem működnek nálam kellő hatékonysággal, azonban ha a salakanyagot, vagy felesleget eltávolítom, egy közel 25 perces energiaforráshoz jutok, amelyhez mindig érdemes nyúlni, ha éppen olyanom van. Most éppen nincs, de talán még lesz olyan alkalom, csak várni kell rá. Tutira nem kilenc évet…

7/10 the-offspring-promo-shot-1_credit_daveed_benito.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9416520006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása