Rozsdagyár

1968 - Salvation If You Need (2021)

2021. május 05. - Mr.Zoom

a3644719318_10.jpg

Megint egy hangulatos múltidéző lemez! Mégpedig angol fiataloktól és ez már magában érdekes. Nem az, hogy angolok, hanem az, hogy fiatalok, hiszen a hetvenes évek klasszikus rockzenéjéhez általában 40 pluszos, erejük teljében lévő csatalovak fordulnak és nem a fiatal csikók. Csak nagyon ritkán találkozunk olyan hagyományos rockot űző csapattal, ahol a zenészek átlagéletkora 30 év alatti. Ezek a srácok megérdemlik a figyelmet, mert rutintalanságuk ellenére piszok jól zenélnek és nem jönnek zavarba, ha ki kell engedni a fáradt gőzt. Ők kiengedik.

Az első lemezük volt a ”Ballads Of The Godless” 2018-ból (erről mindeddig nem hallottam), most pedig a második album van terítéken, a címe ”Salvation If You Need” és április 20-án jelent meg a No Profit Recordings gondozásában. Ez egy kis független magánvállalkozás Horvátországból, és a legnagyobb név a náluk megjelent bandák közül az 1968. Szóval el tudjuk képzelni, körülbelül milyen paraméterekkel rendelkeznek úgy anyagilag, mint kapcsolati tőke viszonylatában. Videoklipet, szöveges videót, vagy koncertfilmet nem várhatunk tőlük, egyelőre be kell érnünk magával a hangzóanyaggal.

Ennek a lemeznek a világra jötte, a külseje, a csomagolása, és egyáltalán magának a produktumnak a közösséghez való eljuttatása totálisan az ellentéte annak, mint amit legutóbbi lemezkritikám tárgyáról, az Offspring zenekar friss lemezéről írtam. Hiszen az a kiadvány iszonyatos idő- és munkabefektetésével készült, korlátlan anyagi háttérrel, a világ egyik legjobb zenei producerével a fedélzeten és csak a lemezborítóra több pénzt fordítottak, mint amennyit az 1968 feltehetően valaha is magára költött, és mégis, mindezek ellenére nem vagyok benne biztos, hogy a két lemez összehasonlításában az angolok húznák a rövidebbet.

Ezt persze az idő eldönti helyettem. Magam is kíváncsi leszek, hogy mondjuk tíz év múlva mit fogok majd meghallgatni: az Offspring vagy az 1968 idei alkotását? Esetleg mindkettőt, vagy egyiket sem? Az teljesen biztos, hogy ezek a zenészek nem sokat szöttyögtek, és túl nagy feneket sem kerítettek a dolgoknak. Kivéve azt az egy bizonyos feneket, amelyet a lemezborítóra pingáltak.

Meg kell mondjam, általában úgy állok hozzá a lemezanyagokhoz, hogy többnyire a borító adja meg a kezdőlépést. Ha egy szép borítót látok, az már félig-meddig nyert ügy. Ha a grafika vagy a fotó bevonzott magával, biztosan meghallgatom a lemezt, legfeljebb csalódok benne. Ugyanígy, egy ízléstelen, kidolgozatlan munka el tudja venni a kedvemet a műértékeléstől. Éppen azért megfejthetetlen, mi késztetett arra, hogy mögé nézzek ennek a hölgynek és kutyájának. Valószínűleg az 1968 mint zenekarnév volt az a kis mozgatórugó, mely egyáltalán elindította a kezemet a kattintás irányába.

Akárhogy is történt, örülök a döntésnek, mert ez a lemez egy az egyben eladja magát. Nem kell hozzá semmi flikkflakk. Pocsék a borító, pocsék a hangzás (van, aki egy házi zeneszerkesztővel jobban ki tudja keverni az arányokat), az egész koncepció amolyan ”dugd be öcsém, és hadd szóljon” megközelítés, és mégis, ott van benne a tuti! A dög!

Személy szerint nagyon sajnálom az elszalasztott lehetőséget, mellyel itt csak részben sikerült élni, mert ezzel a lemezanyaggal egy komolyabb stúdióban ugyanez a csapat ki tudott volna hozni magából egy nemzetközileg jegyzett, komoly albumot is. Ez most inkább egy garázsdemó lett, annak viszont több, mint ígéretes!

A nóták egyébként nem annyira az 1968-as év közegére hasonlítanak, inkább a hetvenes évek első felére. A Sabbath legendás "Master Of Reality" albumára, a Deep Purple lemezeire vagy a Captain Beyond bemutatkozására. Mindehhez jön egy elég komor, sötét, baljós, lehangolt gitártónus, és én ott hallom a döngölésben a Saint Vitus őrlését is, ami annyit jelent, hogy vannak azért modernebb árnyalatok is a derék britek kelléktárában.

Nagy kár, hogy nem próbáltak meg egy kicsit nagyobbat álmodni, egy kicsit messzebbre dobni ezzel a lemezzel! Amennyire tipikus jellemhiba a muzsikusoknál a beképzeltség és a túlzott elhivatottság, annyira erős rákfene a kishitűség. Ha ebbe beleragadsz és poénnak tekinted a munkásságod, akkor van rá esély, hogy nem jut el a művészeted azokhoz, akik pedig értékelnék, ha hallanák. Az 1968 tagjai zenekari információként is csak annyit tettek közzé, hogy Jim, Sam, Bear és Dan a tagság. Ennyi. Minek is cifrázni?

Szerencsére a muzsikában jobban kiteljesednek. A Rail Road Boogie nyitja a sort a lemezen, és azonnal felfigyelhetünk két dologra: az énekes markáns hangja jól kiemelkedik a zenei környezetből, valamint a hangzás szándékosan koszos, ami által olyan érzetünk támad, mintha az időösvényen visszarepültünk volna vagy ötven évet. Talán véletlen, talán nem, de az első két felvétel dobbal kezdődik, ami nem annyira szokványos megoldás, fel is csillant tőle a szemem.

Egy erős közepes kezdés után máris magasabb fokozatra kapcsol a társaság, mert a Trail Of Dogs sokkal dinamikusabb, életerősebb darab, mint a nyitány. Valójában innentől érdemes kagylózni a finomságokat. Van belőlük bőven. Nekem mindenekelőtt a nyers, fésületlen hangnem jön be, a szinte haragos kántálás, a mély régiókban mozgó mormogás az ének terén, ami pedig a gitározást illeti, ebben sincs semmi hiba. Ma már felbecsülhetetlen a gitárhősök száma, szuperszonikus sebességű noname húrnyűvőből is akad több ezer, ezért nem kiáltom ki zseninek a gitárost, de az biztos, hogy jó néhány olyan szólót is elenged ezen a lemezen, mely Alvin Leenek vagy Eric Claptonnak is dicséretére válna.

Különösen a negyedik tételtől (Here It Lies) érzékelhető, hogy a fiúk rájöttek, itt imprózni is lehet. Egyre több örömzene jellegű hangszeres megoldás érkezik, nyúzzák a hangokat, mintha élveznék, amit csinálnak, és szerintem ebben nem tévedek nagyot. A Guts című nóta enyhén pszichedelikus beborulása kifejezetten jól sikerült, ebben a szerzeményben egy szendergős-álmodozós állapotból egy pillanat alatt fordulunk át úthengerezésbe, szinte már ijesztő, de legalábbis meghökkentő dinamikai váltás után.

Ezt az utat járja be nagyjából az 1968: a szelídebb, elmerengős témákat variálják a tömör darálással, és lényegében ezt a bizonyos arányt találják meg jó érzékkel, ezért mondtam az elején, hogy érdemes figyelni a csapatra. Annak idején teljesen egyértelműen az élmezőnyben lettek volna ezzel a kiadvánnyal, körülbelül olyan népszerűséget értek volna el, mint ami mondjuk az Iron Butterfly zenekar, akikre egyébként nagyon hasonlítanak. A magam részéről szurkolok nekik, hogy sikerüljön harmadszorra is visszatérniük a színtérre, egy kicsit körültekintőbb hozzáállással még sokra vihetik, és ami fő, rengeteg emberhez eljuttathatják muzsikájukat.

8/10

41462151_2006100229411188_5849328527496708096_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7416522706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása