Rozsdagyár

PATHFINDERS - Ares Vallis (2021)

2021. május 05. - Kovenant

ares_vallis_pathfinders_music-records.jpg

Mostanában rákattantam (ismét) a brit Jethro Tull első évtizedének stúdióanyagaira: sorra pörgettem végig ezeket a fantasztikus lemezeket és rendkívül kellemetlen, szinte kínos érzés kerített a hatalmába. Naponta legalább két-három friss, kortárs metalalbumot hallgatok meg, melyeket a zenekarok és kiadóik küldenek a Rozsdagyár részére, szóval nem érzem úgy, hogy kiestem volna a pikszisből, hogy finoman fogalmazzak.

Kifejezetten irritál, amikor egy rockzenével foglalkozó szakíró (életkortól függetlenül) sóhajtozva azon mereng, hogy régen minden jobb volt, így afféle múzeumi tárlatvezetést tart újságírás címszó alatt és élből elutasít minden modern produkciót, hiszen azok úgysem érhetnek fel rajongva szeretett '60-as, '70-es évekbeli hőseinek teljesítményéhez. Félreértés ne essék: koromnál fogva én is a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek előadóin nőttem fel, máig hallgatom ezeket a zseniális mesterműveket, de ha komolyan vesszük a rockzene jövőjét, akkor sokkal inkább a jelen bandáival, korongjaival kell foglalkoznunk. 

A nosztalgia megöli a zenét és ez magukra a zenekarokra is igaz, sőt, rájuk hatványozottabb módon. A múlt éppen azért múlt idő, mert végérvényesen elmúlt és sosem jön vissza. A fentiek ellenére mégis azt vettem észre, hogy egyre nehezebben veszem rá magam a legújabb blackened deathcore csodákra és sűrűn pislantok rá a polcomon sorakozó Jethro Tull-korongokra.

Ebben persze az is közrejátszik, hogy a rendkívül sok aktuális promóanyag miatt szinte alig akad időm a régi nagy kedvencek meghallgatására, de mégis, kénytelen voltam megállapítani, hogy bizony elképesztő szakadék tátong az akkori és a mostani produkciók zeneisége, szabadsága és legfőképpen élvezhetősége között. Mitől van ez? Brit tudósok megállapították ... Na jó, szóval egy komoly kutatás szerint a tinédzser- és fiatal felnőttkorban (körülbelül 25 éves korunkig) rendszeresen hallgatott zenék alapvető hatással vannak ránk, beleégnek az agyunkba, érzéseket, hangulatot, élethelyzeteket kötünk hozzájuk, így a később befogadottak már sosem lesznek olyan hatással ránk, mint az előzőek.

Nálam ez nem játszhat, hiszen a Jethro Tull albumait pontosan harmincéves korom körül kezdtem nagykanállal fogyasztani, szóval ilyen jellegű elfogultsággal senki sem vádolhat (ellentétben az AC/DC-vel), ennek ellenére ordító a különbség a jó öreg Ian Anderson és a mai, sokszor egyensablon alapján fröccsöntött brigádok zúzásai között.

A legújabb delikvens a francia metalcore/thrash/groove metal csapat, a Pathfinders, melynek bemutatkozó albuma április 16-án jelent meg a Music-Records kiadó gondozásában. A kissé zavaros stílusmegjelölés nem véletlen, mert a fentiek mellett zenéjükben még bőven akad a post-hardcore dallamos refrénjeiből, a melo-death lüktetéséből, illetve a djentes ütemtörésekből is rendesen. 

Debütáláshoz képest kifejezetten hosszú és kompakt anyaggal álltak elő a gallok: az intróval együtt tizenkét tétel ötvenöt percben, ami kifejezetten dicséretes. Az elsőként kihozott daluk is tetszett, habár a megszólalás már akkor is fejvakarásra késztetett. Ahogy aztán újra és újra belemélyedtem az anyagba, sorra jöttek elő a gyermekbetegségek, de változatlanul az a véleményem, hogy a nem kevés hiba ellenére rengeteg ötlet és kiváló megoldás sorakozik itt, melyeket a csapatnak egyszerűen finomítani, lesimítani és rendesen kidolgozni kell ahhoz, hogy valóban ütős legyen a végeredmény.

Mert ez bizony azért még messze nem az: több problémám is van a koronggal kapcsolatosan. Először is a hangzás: ennyire rosszul behangosított és kevert dobokkal én még életemben nem találkoztam. Konkrétan tönkrecsapja a legtöbb nótát ez a (nincs jobb szó rá) csörömpölés (főleg a cineknél lett katasztrófa a végeredmény). Nem tudom, hogy pontosan mi történhetett a stúdióban és fogalmam sincs, hogy hogyan engedhették ezt így ki, de legközelebb itt valamit nagyon máshogy kell csinálniuk, az biztos. 

Második gondom Clément Levy énekes produkciója. Változatos az előadásmódja, középtartománybeli rekesztés vagy tiszta ének, hörgés, ezek körülbelül mind rendben vannak. Azonban a magasai egész egyszerűen kegyetlenek: gondoljunk Geddy Lee hangjára, majd tekerjük fel egy oktávval és megkapjuk az egyik legirritálóbb, erőlködve túltolt hangfekvést, melyet valaha hallottunk. Az egyébként ütős Evolution című tételben jön elő ez a leginkább: a frontember egész egyszerűen messze képességei felett énekel és néha szinte már nekem vérzik a torkom a hallgatása során.

Pedig a riffek, a dallamok tényleg jók, csak megérkezik a harmadik probléma, a dalszerzői gyengeség. Sokszor volt az az érzésem, hogy afféle robotpilóta üzemmódban jönnek elő a gitártémák: mintha kissé erőlködött volna a brigád azon, hogy kitöltse tartalommal az időkeretet. Ennek a legegyszerűbb megoldása lehetett volna, ha előállnak tíz tökéletesre csiszolt, kicsontozott dallal, melyekből levágták volna a felesleget, így egy negyedórával rövidebb, de sokkal egységes anyag lehetett volna az "Ares Vallis".

Mindezek ellenére még sincs szívem hétnél kevesebb pontot adni a franciák bemutatkozására, mert van sodrása, lelke a zenéjüknek, csak még sokat kell dolgozniuk a produkció színvonalán. Aki olyan nótákkal képes előállni, mint az Explode Inside, az legyen képes kímélet nélkül lemetszeni a gyengébb dalszerzői eresztéseket is. Szóval van bennük potenciál, de azokkal a rendkívül kellemetlen magasakkal tényleg kezdeni kell valamit. Szurkolok nekik.

7/10

pathfinders_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5716520234

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása