Rozsdagyár

THE MAMMUTHUS - Last Trumpet Of A Giant (2021)

2021. május 07. - Mr.Zoom

the-mammuthus-last-trumpet-of-a-giant.jpg

Mint azt mindenki tudja, a XXI. század egyik legnagyobb zoológiai szenzációja volt az elszigeteltségben élő, máig fennmaradó mamutok felfedezése. Nehéz ma már felgöngyölíteni a korabeli eseményeket, de feltehetően 1999-ben indult be a láncreakció, amikor Bill Kelliher gitáros összetalálkozott Troy Sanders basszusgitárossal. E nagy jelentőségű találkozásnak köszönhetően hamarosan rácsodálkozott a világ a Mastodon dübörgésére, mely elnyomta az elhalványulóban lévő hajrock bandák kései próbálkozásait...

Ezután sorra kerültek elő a föld alól a kis létszámú, ám annál életképesebb mamutcsordák, mint amilyen volt az izlandi Mammút, az amerikai Mammoth Mammoth, az ausztrál Mammoth, vagy a kaliforniai Mammatus (nem megfeledkezve arról, hogy 1972-től 74-ig a Van Halen is Mammoth néven működött). Norvégiában is találtak aránylag jó erőben lévő mamutokat, őket Mammüth néven ismerhettük meg, mint ahogy a görög Acid Mammoth is itt van velünk már 2015 óta.

Talán senkit nem sokkol ezek után, ha egy újabb roppant méretű ormányos jelenik meg a színtéren, a svéd The Mammuthus jóvoltából. Ők ”Forever Tree” című, szerzői kiadásban megjelent 2019-es debütálásuk után, most a második albumukat adták ki a Slipstick Records gondozásában. Első meghallgatásra máris érzékelhető a törődés, melyet a felvételek kaptak. Abszolút profi a megszólalás, ízlésesen, szépen elkülönülnek a hangszerek és az összhatás is megnyerő. Joachim Åkerman énekes tisztán, szépen, erőlködés nélkül hozza a témákat, melyek - minő meglepetés - direktben nem hasonlítanak semmire. Csak nem egy eredeti hangvételű zenekar? Nos, azt hiszem, ki lehet keverni a svédek zenéjét ebből-abból (most szándékosan nem említenék neveket), mégsem vádolhatók koppintásokkal, olcsó riffek villogtatásával. Alapvetően dallamos hard rock zenét játszanak, progresszív behatásokkal.

Az első nóta, a Pile Of Gravel jóleső zakatolása után kapjuk az arcba a címadó szerzeményt, mely akkora sláger, hogy el sem hiszem. Ritkán történik meg velem ilyesmi, háromszor is visszaugrattam a lejátszót ugyanerre a tételre. Sokrétű, erőteljes hangvételű dal ez, szokatlanul fülbemászó énekdallamokkal, furfangos tempóváltásokkal, egy igazi gyöngyszem. Marad is ilyen a színvonal egészen a végéig, talán a záró nóta lett kicsit halványabb, de ne menjünk ennyire előre. Inkább hallgassuk meg, milyen egy óriás utolsó trombitálása Mammuthus módra!

Akinek ez a felvétel tetszett, annak feltehetően az egész lemez be fog jönni, hiszen szinte szóról-szóra hasonló érzetet kelt a zenehallgatóban a szárnyaló hangulatú Riddles és a zúzósabb Ostrich Man is. Ez két nagyon eltalált darab. Amikor a Tumbstone Rumble megérkezik, még magasabb fokozatra kapcsolunk, már ami a tempót illeti. A magam részéről jobban örültem volna itt egy pihentetőbb, akusztikusabb témának ennyi döngölés után, de az sem baj, ha mellőzik teljesen a lazulást a zenészek, csak legyen benne elég mondanivaló, és szerintem ez meg is van náluk.

Kissé meglepő, de az énekes intonálása engem nagyon emlékeztet a fiatal Neil Youngra, még a Crosby, Stills and Nash idejéből, és egy kicsit a Steely Dan is beugrik, főleg hogy a svédek is alkalmaznak kongákat ezen a lemezen, de a párhuzam ebben ki is merült, mert a zene alapjaiban lényegesen szigorúbb, keményebb hangvételű, mint a fent említett csapatok korabeli tevékenysége. Leginkább azt mondanám, ez stoner jellegű progresszív metal, de a csapat saját bevallása szerint dallamos hard rockot játszanak Sabbath/Thin Lizzy gyökerekkel. Miután ők nyilván jobban tudják, nem fogok vitába bocsátkozni velük.

Mire a lemez utolsó számához értem, én már megjegyeztem magamnak ezt a nevet, melyet - mint a bevezetőből is talán kitűnik - elhibázott döntésnek érzek, hiszen borzasztóan elcsépelt és könnyen összetéveszthető más formációkkal, ezért a The Raven kissé szárnyaszegett búslakodása már nem sokat változtatott a megítélésemen: ez bizony egy gyönyörűen összerakott, időtálló lemez, melyet elő lehet venni újra és újra, nem fog csalódást okozni. Főképpen olyanoknak ajánlom, akik a rockzene súlyos, de kifinomultabb ágát kedvelik, amikor nem képes letépni a fülünk a hangerő, bármilyen magasra is tekerjük, mert úgy érezzük, még ez sem elég…

Az nem biztos, hogy ez a frissen megjelent hangzóanyag nagyot fog robbanni a nemzetközi piacon, mert ez mindig sok tényező szerencsés együttállásának függvénye, de abban valószínűleg nem tévedek nagyot, hogy lényegesen hathatósabban felhívja magára a figyelmet, mint a bemutatkozó lemez. Máris több rockzenei szakoldal az év egyik meglepetésének tartja a svédek bakelit (vinyl) formában is elérhető nagylemezét, és ami azt illeti, ha én magam is a fekete korongok elhivatott gyűjtője lennék, nem haboznék.

9/10

the-mammuthus-1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6316524960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása