Ha a zene kapcsán a súlyosságról ejtünk szót, óhatatlanul képbe kerül vagy inkább átveszi a terepet a doom és annak leágazásai (sludge, stoner, death-doom és társai). Gyakorlatilag megszámlálhatatlan banda tolja ezt a stílust és gazdagítja a színteret már vagy negyven éve és ahogy lenni szokott, a nagy számok törvénye alapján a rengeteg szemét vagy silány produkció közül óhatatlanul kiemelkedik a mintegy tíz százaléknyi rejtett kincs is.
Nos, pontosan ilyen a stockholmi illetőségű svéd trió, a Domkraft. Április 30-án a Magnetic Eye Records kiadó gondozásában "Seeds" címmel jelent meg harmadik soralbumuk és te jó szagú Atyaúristen! A lemez olyan sűrű, tömény, fekete lyuk tömörségű és súlyosságú anyagot tartalmaz, hogy az magába szippantja még Ozzy nyolcvanas évek elején a pince legmélyére elrejtett és azóta ottfelejtett kokainadagját is.
Hét tétel szűk háromnegyed órában: azon lehet persze vitatkozni, hogy ez mennyire doom vagy sludge (szerintem ez totálisan mindegy is), a legfontosabb azonban, hogy olyan szintű pszichedelikus elszállás jellemzi az egész korongot, amilyet én körülbelül a The Gathering 1998-as "How To Measure A Planet?" című anyagának második CD-jén található félórás címadó tételben hallottam utoljára.
Az a gitárhangzás, mely végig uralja a svédek albumát, egész egyszerűen embertelen. Málházós, legfeljebb középtempós az utazósebesség, de pontosan ettől a lefojtott feszültségtől válik néha szinte elviselhetetlenné az atmoszféra. A pumpáló, búgó basszus, a kimért dobütemek, a porszívószerűen széttorzított, mennydörgő gitárok, no meg Martin Wegeland tiszta magasai döbbenetes produkciót hoznak létre.
A pszichedelia leginkább a megeffektezett szólók alkalmával jelentkezik, legyen az wah-wah pedál, üvegnyakas nyikorgás vagy egyéb varázslás. A végtelenségig ismételt, átkozottul fogós riffek mellé-közben érkeznek ezek az azonnali sci-fi hangulatot teremtő elszállások. Hely és idő van ezekre bőven: az első két dal (Seeds, Perpetuator) kilencperces, csakúgy, mint a zárótétel és ezek közé ékelődik a három rövidebb nóta.
Szóval ez a recept: teljesen hipnotikus hatást kelt a végtelen monotonitás, a totálisan sötét, lehangolt atmoszféra és riffhenger. Ezeket a gitártémákat a svédek valóban orrvérzésig, egyre növekvő intenzitással, díszítésekkel tolják az arcunkba, hogy a végére csak pihegni tudjunk. A szinte jammelésnek is beillő szólók (nem csodálnám, ha tényleg azok lennének) nem oldják a feszültséget, inkább csak késleltetik ezt az istentelen pusztulatot. A legmeglepőbb az egészben, hogy kifejezetten dallamos az ének, noha ne várjunk dallamrock-csodákat a Domkraft gárdájától.
A melódiák leginkább az Into Orbit című dalban mutatkoznak meg, de egyben ez az egyik leginkább utaztatós darab is. Ennek kapcsán eszünkbe juthat persze a Mastodon, mely két-három albummal ezelőttig hasonló eszközökkel és zenei világgal dolgozott, de a skandinávok nagy ívben tesznek a progresszivitásra és a zenei változatosságra: itt szó szerint ólomöntés folyik, melynek végcélja a fülünk, amúgy Vazul módjára.
Az amerikai banda mellett nekem még a Pink Floyd is beugrott, természetesen kizárólag a gitárszólók és a pszichedelikus lebegés kapcsán: a "Meddle" és az "Atom Heart Mother" fémjelezte korszakra emlékeztet ez a teljesen elszállt, a csillagközi térbe kívánkozó beborulás (lásd a Tremors című szerzeményt).
Azonban nem minden tejfel: mivel rendkívül hasonló minden dal kompozíciós szerkezete és tulajdonképpen a riffeket is igen nehéz megkülönböztetni egymástól, mert igencsak korlátozott készletből építkeznek (tulajdonképpen három-négy hangról beszélünk), túlságosan egybefolyik és egybeolvad a lemez. Bármelyik nótát is hallgatjuk meg, az remek és nyakunk szakadtáig fogunk bólogatni, azonban sokkal több változatossággal kellett volna élnie a svédeknek ahhoz, hogy valódi remekmű születhessen.
Ez így nagyon komoly színvonal, azonban beleragadtak egy formulába: bármennyire is állat ez az egész, mintha minden dal ugyanolyan lenne. Számomra körülbelül a tizedik meghallgatás környékén kezdtek véglegesen elválni egymástól és kaptak önálló karaktert a tételek, de fogalmam sincs, hogy erre hányan akarnak vagy lesznek képesek időt szánni. Szóval a következő albumra mindenképpen bátrabb, ha tetszik, vakmerőbb hozzáállást javaslok a csapatnak, csak ezt a pszichedelikus őrületet és ezt a zenekari megszólalást tartsák meg, mert ilyet nem nagyon találni ma a színtéren.
8,5/10
