Rozsdagyár

NEPHILA - Nephila (2021)

2021. június 07. - Mr.Zoom

a0403943760_10.jpg

Nem igazán tudom, mi ez a rettenetes retro-őrület Svédországban és egyáltalán szerte a világban, mert ugyan szeretem a '60-as/'70-es évek zenéjét és nagyon is meg tudom érteni, ha ezzel mások is így vannak, csak azt nem értem, miért lett ez egyszerre ennyire divatos.

Az a különös ebben az egészben, hogy gomba módra szaporodnak az újabb és újabb formációk, mintha csak ez lenne a siker és az érvényesülés egyik legkönnyebb útja, miközben messze nem ez a stílus a menő a rádióban, a tévében, a filmekben. Teljesen világos, hogy visszanyúlni a nagy elődökhöz jó dolog: tiszteletadás és rajongás egyben, de hol voltak ezek a múltidéző zenekarok mondjuk 1995-től 2010-ig? Hosszú évekig alig akadt belőlük néhány, míg manapság naponta jelenik meg több tucat ilyen nagylemez.

Általában akkor szokott egy stílusirányzat népszerű lenni, amikor annak két-három prominens képviselője oly hatalmas sikert mutat fel, amit a hallgatóság, illetve a zeneipar fontos figurái ámulattal néznek. Ez aztán elindít egy láncreakciót, ilyen volt a Beatles-mánia vagy a Guns N’ Roses-t utánzó zenekarok sokasága. Na de kérdem én, melyek azok a formációk, akik óriási sikereik által elindították ezt a retro-divatot? Nem tudom. Kicsit úgy tűnik nekem, hogy nincsenek igazán kolosszális nagy mamutok ezen ősi gyökerű zenekarok élén, inkább sok kis apró ragadozó próbálja elnyerni a hallgatók kegyeit és megpróbál magának kisebb-nagyobb szeletet hasítani a képzeletbeli tortából.

Egy ilyen zenekar a friss debütáló nagylemezével jelentkező svéd Nephila. Nem negatívum, de tény, hogy nagyjából másfél perc elég volt a hangzóanyagból annak megállapításához, honnan is jöhet ez a csapat. Mind a gitárhangzás, mind az énekhang nyújtása jellegzetes, a skandináv bandák egyértelmű stílusjegye. Hasonló zamatú formáció a Blues Pills, a Siena Root, a Lykantropi, és még rengeteg kisebb név. A Nephila különlegességét az adja, hogy két szép frontleánnyal is büszkélkedhet, ők mindketten a Children Of The Sün zenekar tagjai voltak korábban. Ez amolyan svéd Kelly Family, vagyis fiatal előadók, tulajdonképpen gyerekek bandája.

Onnan léptek tovább a lányok egy valamivel érettebb zenei világba: a klasszikus progresszív rock csapatok nyomvonalán haladó Nephila berkeibe. Ebben a héttagú együttesben rajtuk kívül két gitáros, egy orgonás és a szokásos dob-basszus ritmusszekció található. Nevekkel nem szolgálhatok, sőt arcokkal sem nagyon, meglepő - de nem egyedülálló - módon a zenészek maszkot viselnek. Még akkor is, ha nem mennek sem Tescoba, sem IKEA-ba, sem más közösségi helyre, csak az együttes fotójára állnak össze egy pillanatra. Ez állítólag a mágikus titokzatosság miatt kell, ami misztikussá teszi az arculatot. Ők tudják.

Ezzel a maszkos megjelenéssel már sokan próbálkoztak, tudjuk jól, van akiknek bejött és van, akiknek nem. Svédországban is évekig működött egy GOAT nevű, pszichedelikus rockban utazó zenekar, melyben kivétel nélkül mindenki valamilyen bizarr álarcot viselt. Szerintem ez már náluk is határeset volt, inkább felesleges, mint értékes, és itt sem erőltetném a továbbiakban, ha... Ha mondjuk én lennék a menedzser.

A zene - annak tudatában, hogy ifjoncok szárnypróbálgatásait halljuk - kifejezetten kellemes. Egy pattogósabb, erőteljesebb tétellel indul a lemez, címe White Bones. Jó tudni, hogy ennél a dalnál keményebb ez az anyag már nem lesz, de ez nem is akkora baj, nem kell mindig szétszaggatni a hallójáratokat. Azonnali nyugtatóként hat a két kedves hang, ezek egymást néha felerősítve, néha egymástól elkalandozva viszik a muzsika lüktetését, egyben biztosítják a hallgató figyelmének megnyerését.

A jó kezdés folytatódik tovább a Who Are You szólamaiban, ebben a két nótában szerintem ember meg nem mondaná, hogy nem rutinos vén rókák zenéjét hallja, még az iskolai zeneórákon edzett hangszálak is rendesen odateszik a dögöt, ahogy azt kell, ahogy azt annak idején Grace Slick, Maggie Bell, és más hasonló kaliberű amazonok megalapozták. Az énektudás teljesen hibátlan, legfeljebb annyi lehet a szépséghiba, hogy a két hangszín szinte teljesen azonos, így nincs közöttük feszülő kontraszt, mely adott esetben sokat dobhat az összhatáson.

A harmadik számtól egyre lágyul a zenei közeg, kevesebb lesz a hard rockos felhang, felerősödnek a lányok tinédzserkori bálványainak hatásai, sejtésem szerint ezek között az ABBA és a Roxette is ott lehetett, annak ellenére, hogy több generációval fiatalabbak. Mégis, ha csak finom szálon is, de lengedezik egy kis könnyűzene a háttérben. Csakhogy a körítés a szépen torzított gitárok, a Hammond-orgona búgása miatt elsőrangú rockzene. Kizárólag az énekdallamok szárnyalnak néha a blues/rock alapoktól távolabb.

Ilyenkor, mint amilyen a Belladonna című nóta billentyűs bevezetője (ehhez a számhoz készült a bandát bemutató videó - totál elhibázott választás) a Renaissance lemezeinek hangulata sejlik fel, nagyjából az Ashes Are Burning/Carpet Of The Sun idejéből, de említhetném a Jethro Tullt is, ha el tudjuk képzelni őket folkos motívumok nélkül, mert ilyeneket a svédek nem használnak. Ők a fenti, legendás csapatok összetettebb hangzásához képest egy valamivel egyszerűbb, lényegre törőbb, de azért kisebb meglepetésekben bővelkedő lemezanyagot alkottak, mely semmivel nem lett gyengébb, mint amilyen a náluk jóval ismertebb retro-bandáké, csak még egy kicsit sótlan, kicsit éretlen, kicsit kiforratlan. A legfontosabb, hogy nagyon érzik a műfajt, és van mondanivalójuk, a többi majd jönni fog magától.

7/10

nephila-band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr716585500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása