Rozsdagyár

MIDGAR - Unity (2021)

2021. június 16. - Chloroform Girl

midgar_cover.jpg

Bár szakértők szerint a 2020-as lezárások miatt várt baby boom elmaradt, nem mondható el ugyanez a zenei karanténprojektek robbanásszerű megszaporodásáról. Ezek közé tartozik a brit Midgar június 18-án megjelenő „Unity” című albuma is. De vajon milyen gyermek jött világra a Year Of The Rat Records bábáskodása által a Sector Seven Stúdióban?

Nos, szűk ötven perc hosszú, középsúlyos és mezzoforte hangerővel bömbölő. Na de ahogy egy új gyermek születésekor sem a nyers specifikációk érdekelnek minket, mi is sokkal inkább a részletekre fogunk koncentrálni, mintsem a puszta tényekre. Kezdve rögtön a legfontosabb kérdéssel: ki az apja? Biztos forrásból állíthatjuk, hogy Andy-Wilson Taylor. És ha pusztán bemondásra nem is hinnénk el, kételkedésnek itt nem lehet helye, ugyanis a lemez minden apró porcikájában, arcvonásában és mozzanatában az angol zeneszerző stílusát hordozza magán.

Általában ha plusz információra van szükségem egy együttesről, első dolgom az Encyclopaedia Metallum keresőjét beizzítani. Nagyon ritka, hogy egy rockzenészt ne itt, hanem IMDb-n vagy egyenesen LinkedIn-en találjak meg. Most azonban ezeken a portálokon jön velem szembe emberünk profilja, mint szabadúszó zeneszerző, aki általában filmekhez, videókhoz szerez zenét. Ez meg is magyarázza a Midgar zenéjét jellemző „cinematic rock” kifejezést.

Már amikor ezt a stílusleírást megláttam, izgatott lettem - ebben a stílusban eddig csak a Fantômas „The Directors Cut” című lemezét ismertem, de a Faith No More, Slayer, Melvins és Mr. Bungle tagok közreműködésével kiadott avantgárd metal agymenés egészen más, mint az első sorban hegedűt, zongorát, klasszikus rockot és érzelmes dallamokat szerepeltető „Unity”.

A Midgar egészen máshogy áll hozzá a filmvászonhoz, mint az imént emlegetett kaliforniai szupercsapat; zenéjéből süt valami strukturált finomság, dinamika és profizmus, amit tényleg a mozivásznon - vagy sokkal inkább a mögötte szóló hangszórókban - szokhattunk meg. A szimfonikus hatások tetten érhetőek, de ne olyasmire számítsunk, mint bármelyik jól megszokott power metal vagy szimfonikus metal albumon. Itt nem a szintetizátor hangeffektjében, hanem a dallamok szerkezetében, a hangszerek sokféleségének harmóniájában van valami végtelenül klasszikus, szóval szolfézsmetálosok, előre!

Persze azért ne egy hangversenyre számítsunk, mégis csak egy metalmagazin virtuális hasábjait olvassuk éppen. Bár a hangzást meghatározzák a klasszikus zenei elemek, bőven van itt gitártépés, djentes riffek meg scream is! Nem is kell rájuk sokat várni; a gyanúsan igényes instrumentális intró utáni Ascensionban kapásból kapunk némi üvöltözést és elektromos gitárt, a Discipline progresszív hangzása és odacsapós riffjei már kifejezetten szigorúak, de a nehéztüzérséget csak a Nemesisnél vetik be. Ez a darab egyértelműen az album legkeményebb pontja, ráadásul teljesen váratlanul csap le a hallgatóra hardcore-os betétekkel és screammel. Bár az érzelmes refrén veszélyesen közel sodorja a metalcore mezsgyéjéhez a hangzást, de Andy-Wilson Taylor profizmusa megmenti a darabot.

A lemez hangzása egyedi és karakteres, de vannak olyan motívumok, van olyan utóíz, mely mégis ismerős lehet a hallgató számára. Sokszor jutott eszembe a méltánytalanul ismeretlen My Own Private Alaska - a francia banda a Midgarhoz hasonlóan kiválóan ötvözi a zongorát a súlyosabb metalos hangzásokkal. Felrémlett a tudatalattimban egy másik kevéssé ismert rockzenei formáció, a The Venetia Fair is; az énekes érzelmes, de helyenként egyenesen hisztérikus hangja eme elfeledett formáció vokalistáját juttatta eszembe (bár emberünk valószínűleg közel nem köpköd annyit éneklés közben, mint a TVF frontembere).

De elsősorban nem is konkrét bandákra akartam mutogatni, amikor ismerős vonásokat kerestem, sokkal inkább egy érára, mégpedig a kétezres évek rock és metal érájára. Az egyik kedvenc darabom, a We Don’t Make The Rules például kifejezetten a The Rasmus és a HIM dalszerzését idézte fel bennem, a legjobb értelemben. De a Sunburnt hallgatva is az jutott eszembe, hogy ez gyakorlatilag az, amit a kétezres években hallgattam, csak sokkal, sokkal igényesebben előadva.

Bár hozzám közelebb állnak az album azon darabjai, melyekben van némi izmozás (üvöltözés vagy modern metalos riffek formájában),vitathatatlanul a melankolikus, érzelmes darabok adják a lemez fő sodrát. És, miután ezek a dalok ritkán látott igényességgel lettek megkomponálva és előadva, ezzel valójában nincs is probléma, sőt. Az énekes hangjáról már első hallásra átsüt a profizmus, tiszta, gyönyörű tónusú, és annyi érzelmet hordoz magában, hogy már önmagában ezzel ad egy plusz réteget az amúgy is gazdagon rétegelt zenének.

Nosztalgiának nem lenne fair nevezni, hisz a Midgar nem újrajátssza, hanem sokkal inkább csak merít a kétezres évek gazdagon termő metalszcénájából, majd összekeveri azt a saját tapasztalatával, tudásával és érzelmeivel. Az elegyet hallgatva pedig fura tinédzserkori emlékbetöréseim támadnak: mint egy első szerelemnél, szinte érzem a rózsaillatot, a nyáresti szellőt meg az Avonos férfiparfümöt. Amíg a „Unity”-t hallgattam, szinte biztosan fiatalabb lettem tíz évvel, valamint könnyebb tíz kilóval és egy karikagyűrűvel. Ilyen csodát pedig nem tesz bármelyik együttes.

9/10

midgar.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3216595722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása