Rozsdagyár

BOLT THROWER - The IVth Crusade (1992)

Kedvencek temetője

2021. június 29. - Mr.Zoom

71gldyquotl_sl1200.jpg

Szinte nincs olyan nap a Rozsdagyárban, hogy ilyen vagy olyan apropóból meg ne említenénk a legendás ’90-es éveket. Lassanként ugyanakkora jelentőségűvé válik ez az évtized, mint amilyen a rock klasszikus hőskorszakának számító ’60-as évek voltak. Jól tudjuk, a Woodstock körüli években ez a műfaj a virágkorát érte. Olyan ikonikus előadók érkeztek a színtérre, mint Jimi Hendrix, Santana, vagy a Black Sabbath, és a lista a végtelenségig folytatható… A kilencvenes évek elejének dübörgésében pedig a metal térhódítása tükröződött: népszerűsége csúcsára érkezett a Metallica, a Guns ’N Roses, az Iron Maiden, az AC/DC, és megjelentek a grunge sztárjai is, valamint az egész színtér egy hihetetlen erős, robbanásszerű változáson ment át.

Megjelent a groove metal, kiteljesedett a hardcore, pörögtek a funk metal bandák, mint ahogy erejük teljében ragyogtak az extrémebb vonal képviselői is. Közülük sok már a nyolcvanas években bontogatta szárnyát, de ekkor ment végbe az igazi áttörésük. A death és thrash műfaj olyan zászlóshajókat ringatott, mint a Morbid Angel, a Death, az Obituary, vagy a Slayer, de ekkor kaptak igazán szárnyra a melodikus, és atmoszferikus/folk death formációk is.

A Coventry városából származó, 1986-ban alakult brit Bolt Thrower kezdetben a Slayer-Carcass-Discharge nyomvonalon próbált haladni, és tulajdonképpen grindcore muzsikát nyomatott, de a féktelen vaddisznótúrásra hamar ráunt. Már az 1989-es ”Realm Of Chaos: Slaves To Darkness” is gitárban gazdag dallamos fémet tartalmazott, mint ahogy a nemzetközi színtéren ismertté vált ”War Master” is kellemes hallgatnivalót jelentett a műfaj kedvelőinek, az igazi csúcs azonban szerintem az 1992-es ”The IVth Crusade” lett. Ez bizony mestermű a javából!

Ha meg kellene indokolnom, hogy miért, akkor első felütésre a gitárosok jutnának eszembe, mert a két dudás egy csárdában típusú együttműködésre ugyan akadt már sok jó példa, a Smith/Murray duótól kezdve a Shermann/Denner párosig, azonban amit Gavin Ward és Barry Thomson előadott, az tényleg ott mozgott az abszolút spiccen.

Ám nem annyira egyszerű a képlet a Bolt Throwerrel kapcsolatban, hiszen ők nem voltak egy átlagos death metal zenekar. Ahelyett, hogy követték volna az éppen aktuális trendeket, megpróbáltak saját ösvényen haladni. Mind hangzásban, mind szövegekben eltértek a tengerentúl működő, zömmel floridai death metal hordáktól. Mint ahogy különböztek a skandináv fenségterületekről érkező csapatoktól is, miután jellegzetes történelmi témákat próbáltak feldolgozni, és nem tudom ezt szebben megfogalmazni: halálhörgéses csatazajjal igyekeztek magukhoz csalogatni a rajongókat.

Még a nevük is történelmi vonatkozású: a bolt thrower egy speciális hajítógép, mellyel a középkorban a várostromok alatt óriásnyilakat (bolt) lehetett eljuttatni a tisztelt várvédők közé, egy esetlegesen teljes harcképtelenséget okozó lövés reményében. A lemezborítók és -címek is történelmi témakörök mentén születtek, a szóban forgó mű grafikáját például Delacroix festette, címe: "A keresztes lovagok bevonulása Konstantinápolyba."

Pallosokat ugyan nem suhogtatnak aláfestésképp, ennek ellenére ez egy harci vágytól feltüzelt album, ami már a címadó tételben kiderül. Micsoda grandiózus, nagyívű témák, hogy duruzsol a ritmusgitár, hogy tekeregnek a szólók, hogy menetel a csapat! Nem lehet eleget hallgatni. Minőségi, metsző riffekkel átszőtt, mélyre hangolt fémet kapunk, olyan dobolással, hogy ahh! Andrew Whale irgalmatlan erejű, technikás pörgetései a mai napig iszonyatosak, pedig azóta sokat fejlődött a stúdiótechnika, és mégis! Döbbenet a fickó. Szétigázza a hangfalakat, mintha csak pusztulásra ítélt barbár hordák lennének.

Aki képes egy szuszra végighaladni a tizenegy iszonyúan sötét, doomba hajló tételen, annak nagyjából a következő élménye lehet: tegyük fel, hogy te egy kiborg vagy, ennek ellenére a fagyhatár szélén állsz, ledermed az egész berendezésed, míg végre barátaid a jégmezőn elkapnak, forró ólmot öntenek füleidbe, s ettől egyszerre visszanyered energiádat, és keresztülgázolsz a legdurvább jéghegyeken is.

Annyit azért hozzá kell tenni, nem ez a világ legválasztékosabb lemeze, mert a harmadik szám környékén (Embers) nagyjából minden hallgató ugyanarra a felismerésre jut: ezt mintha már hallottam volna! Az igazság az, hogy nincs nagy eltérés az egyes nóták tempója (mely maximum közepes), hangfekvése, és dallammenete között, és mégis, mindezekkel együtt óriási a zene, mert ahogy például az Embers zenei alapjára is megérkezik a gitárszóló, az mennyei.

Ki lehet emelni, és érdemes méltatni Karl Willets Sepultura/Machine Head-ízű öblös énekét vagy a basszuson játszó Jo Bench futamait (az egyik első női basszer a kemény műfajban), de valahol a lelke ennek az egész történelmi kalandozásnak a gitármunka volt, mely mostani füllel mérve is a legnagyobb mesterek szólamaival egyenértékű. Olyanokhoz lehet mérni, mint James Murphy vagy a már említett Hank Shermann.

A legutolsó Bolt Thrower-album, a "Those Once Loyal" 2005-ben látott napvilágot, majd a zenekar befejezte működését, de aki kedveli a Paradise Lost korai albumait vagy a klasszikus ízű heavy metal szólókat, vagy egyszerűen csak kíváncsi rá, hogyan képes irgalmatlan erővel magával sodorni egy közel harmincéves lemezanyag, az mindenképpen keressen rá. És ha egy megjegyzés még idefér: gyűjteménybe való darab!

843584e9bdc71da9a28c21fb8dff88fd1e45d895_hq.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5916608292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása