Egy komplett nagylemeznyi anyagot megírni, feljátszani, majd ezek után gatyába rázni még egy hagyományos, négytagú zenekar esetében is óriási energiát igényel, hát még ha mindez egyetlen személyre hárul.
Mothman And The Thunderbirds. Az érdekes zenekarnév mögött a philadelphiai Alex Parkinson áll: ő írta és játszotta fel, valamint keverte és maszterelte az "Into The Hollow" címmel 2021. május 21-én megjelent albumot, mely a saját, egyszemélyes zenekarának bemutatkozó nagylemeze.
Alex a Mastodont, a Conant és Devin Townsend munkásságát jelölte meg, mint inspirációforrást, az általa képviselt irányvonalat pedig sludge/prog metalként definiálja. Én ezzel nem is nagyon vitatkoznék, ugyanis a sludge stílusjegyei egyértelműen tetten érhetőek a lemezen, a progresszív jelzővel mondjuk még barátkozom, bár azt meg kell hagyni, hogy Alex néha bizony jócskán átlépi a sludge korlátait.
A groove-os Mothman Takes Flight nyitja a korongot, melynek vannak jó pillanatai, ennek ellenére nem igazán tudtam összekapcsolódni vele. A folytatás viszont már sokkal jobb: a Hollow Earth című dal kövér, húzós riffekkel operál, melyben egy robothangszerű effekt is borzolja a kedélyeket. Alex felváltva alkalmazza az öblös, sludge-os énektémákat és a dallamos vokált. Mindkét térfélen viszonylag otthonosan mozog, és a hangszereket is megfelelően, magabiztosan kezeli.
A Nomad a lemez legjobb, legötletesebb gitárrifjét hozza: egy rövid, akusztikus felvezetés után robban be a hathúros nyakán lezavart orgiázás. A dob-basszus tengelyen nem tapasztalható említésre méltó játékosság (amúgy dobgépet használt Alex), gitárjáték és vokál tekintetében viszont olykor akár a maximumig is kileng a mutató. A sludge-os, bitangul riffelő Indrid Cold az előző dalhoz képest visszaesés, de az átlagosnál azért jobb.
Az Infinite Ocean a dallamos énektémákkal teszi magasra a lécet, a tempósabb The Simpsons=Real Footage pedig a női vokál miatt lehet érdekes. Igen, Alex vendégeket is hívott a stúdióba: ebben a dalban az említett hölgyet Kirbynek hívják, az Infinite Ocean című darabban Jason Roberts segít be, aztán Sam Parkinson is szólózik egyet az Agarthan Riders-ben, Joe Sobieski pedig a Cloud Giant című tételben vokálozik.
Az Agarthan Riders mind gitártémák, mind pedig vokál tekintetében kimagasló, a Cloud Giant olyan, mintha valamelyik hetvenes évekbeli prog-rock banda játszaná (ha már prog, akkor itt éreztem először ezt a vonalat, de a megjelölés már igen nehezen értelmezhető manapság), a Roko's Basilisk első fele felejthető, végül aztán egy korrekt rifforgia kerekedik ki belőle. Érkezik a zárótétel, a Hollow Sun: nem rossz, de itt már olyan érzése van az embernek, mintha egy teljesen más zenekar játszotta volna fel ezt a darabot.
Zárszóként annyit, hogy a körülményekhez képest nagyon is korrekt a végeredmény, a hangzásban érzek hiányosságokat, továbbá hiányzik az a fajta feszesség, mely egy hagyományos, több tagot számláló zenekar esetében sokkal inkább jelen van, mint itt. Ennek ellenére nincs rossz szájízem. Le a kalappal Alex előtt.
8/10
