Rozsdagyár

WITCHROT - Hollow (2021)

2021. július 21. - Mr.Zoom

0024527302_10.jpg

Jó ideig nem voltam egészen biztos abban, hogy a kanadai Witchrot idén megjelent bemutatkozó nagylemezéről mindenképpen kritikát szeretnék írni, azonban az idő múlásával, és a lemezanyag többszöri meghallgatásával egyre inkább úgy érzem, hiba lenne az együttes teljes mellőzése. Egyáltalán nem rossz ez az anyag, csak olyan mint a női lélek: minél mélyebbre ásunk benne, annál inkább mutatkoznak meg valódi értékei.

Sajnos az énekesnőkkel ékeskedő doom metal zenekarok sűrű erdejéből borzasztó nehéz kitörni, akár még lokális szinten is, hiszen ez Kanadában is egy sokadik virágzását élő közkedvelt műfaj, ezért azt hiszem, a széles körű elismerés még várat magára. A nagy kérdés inkább az, hogy vajon ezekkel a dalokkal a kvartett végre képes lesz-e felhívni magára a doomrajongók figyelmét? Szerintem van rá esély.

A zenekar történetéhez hozzátartozik, hogy nem kis gödörből kimászva próbálják meg a lehetetlent, azaz a nagyobb magaslatok meghódítását, mivel 2018-ban elkövették az utóbbi évek egyik legostobább médiafogását. Erről nem szeretnék most többet írni, akit érdekel, nézzen utána, ám ha nem teszi, akkor sem veszít semmit. Több fórum, köztük a Rozsdagyár is hírként hozta a feloszlásuk históriáját, amit megpróbált a zenekarvezető egyedi stílusban közzétenni, csakhogy az egész közönséges kamu volt, nem több.

Kétségtelen, hogy a 2018-as bemutatkozás, a négytételes "Witchrot" EP olyan lapos és álmosító lett, hogy ki kellett találni valami jópofaságot, mellyel be lehet kerülni a köztudatba, ám ez minden igyekezet ellenére sem sikerült. És tényleg, kit érdekel manapság, miért oszlik fel egy névtelen zenekar, még az első nagylemeze előtt? Érthetetlen butaság volt ezzel előjönni, főleg, hogy a banda tud zenélni is!

Bár ez nem derül ki azonnal, mert a Million Shattered Swords című kezdőtétel egy fátyolos-lebegős bevezető után pontosan úgy süllyed bele a monoton darálásba, mint ahogy a 2018-as EP zárult. El kell telnie egy kis időnek, míg az igazi érdekességek megérkeznek ebbe a zenébe, de az már az első pillanattól fogva nyilvánvaló, hogy nagyon komolyan veszik a műfajt, és minden mellékíztől független, színtiszta, ha úgy tetszik vegytiszta doomot nyomatnak.

Én magam pontosan ebben látom ennek a zenekarnak, s ennek a lemez anyagnak a fő értékét. Tetszik, hogy a doomot nem akarják túlcifrázni, nem akarnak belecsempészni mostanában nagyon divatos pszichedelikus megoldásokat, sem fúvós hangszereket, sem keleti dallamokat, hanem amolyan csont egyszerű, sőt még azt is mondanám (és ezt nem gúnyosan fogalmazom meg), hogy vulkáni tufa egyszerűségű és keménységű dallammeneteket használnak. Pontosan úgy, ahogy annak idején a műfaj úttörői ezt lefektették. Ebből következik, hogy a torontói fiatalok muzsikája ugyan sematikus (nem találtam benne progresszív megoldásokat vagy technikai bravúrokat, melyekre felkapnám a fejemet), de a hangulat, melyet hagyományos módszerekkel keltenek, és elsősorban az énekesnő teljesítménye véleményem szerint kiemeli őket a többi tucatszerű produkciók sorából.

Ahogy haladunk előre a nótákkal, és a Colder Hands után érkezik a Spiral Of Sorrow, a borongósság szó szerint kénkövessé válik, olyan sűrű, magába fojtó, cuppogós mocsár ez már, melyből alig lehet kikeveredni. És valóban, aki szereti ezeket a sötét, baljós, fenyegető, helyenként már-már önmarcangoló énektémákat, az nagyon bele fog bolondulni a Witchrotba. Óriási pozitívum a szememben a slágeresség teljes mellőzése, a refrének száműzése, ahogy csak kanyarognak elő Lea Reto torkából a fájdalmas sorok, anélkül, hogy bármit megpróbálna belénk sulykolni. Miközben az ágas-bogas, tövises szövedék lassan behálózza az egész szobát.

Ízig-vérig oldschool, brutálisan lecsupaszított, véresen underground zenét hallunk, olyan nyersen és bárdolatlanul, hogy na! Úgy hogy közben (és ezt fontos leszögezni) senki nem hörög, nem morog, nem vinnyog, mert azok a bizonyos énektémák kidolgozottak és szépek. Miután sok régi hasonszőrű zenekart megidéznek, ezért nem nevezném extra különlegesnek a Witchrot göndör fürtű boszorkányát, de hogy minőséget hoz, nagyon tud énekelni, ez kétségtelen. Peter Turik gitártémái és szólói sem tartoznak a feledhető vagy szégyellnivaló kategóriába, és majd a magyar zenehallgatók számára lesz itt egy érdekes meglepetés a negyedik számban, de hogy pontosan mi, arról sejtelmesen hallgatok.

A Devil In My Eyes és a Burn Me Down (csak ezeket az elcsépelt számcímeket tudnák még finomítani) engem már teljesen megfogtak, ha ilyen tételekkel indult volna a lemez, azt hiszem, a lelkesedésem is nagyobb lenne. Ezeket akár a Saint Vitus is játszhatta volna, illetve ha ma előadná, mindenki csak csettintene. Már azokban a körökben, persze. Amikor pedig a lemezt záró I Know My Enemy és Hollow életerős (bár nem életigenlős) szólamai lassan elhalkulnak és véget ér a zenei kalandozás, akkor már én is azt mormolom magamban: még, még, ne hagyjátok abba ilyen hamar...

Summa summárum, rém egyszerű itt a dolog, tudnak a srácok dalokat írni, tudnak zenélni, van egy igazi nagymenő énekesnőjük, már csak a megfelelő image-videó hiányzik, mely eladja az együttest. Na és azt a kásás, szirupszerű, álmosító zsizsegést nem kellene erőltetni, mely az első dalokban jellemzi őket. Ahogy a gitár több teret ad a többi hangszernek és az énekesnek, máris magasabb szintre lép az egész zenekar. Remélem, ezen az úton indulnak tovább, mert ebben az esetben a következő lemez már csont nélküli tízes lesz!

8/10

81443325_859020301183895_6877232334504984576_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4016634376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása