Rozsdagyár

THE BLIND PILOTS - All Kinds Of Crazy (2021)

2021. július 23. - Mr.Zoom

screen-shot-2021-05-15-at-4_34_32-pm.png

Ismét egy bemutatkozó lemezt van szerencsém bejelenteni a tisztelt magyar közönségnek, ám ezúttal minden meglátásom és kritikai észrevételem pontosan az ellenkezője mindannak, amit korábbi lemezajánlómban a Witchrot albuma kapcsán írtam. Az ausztrál négyes debütálása ugyanis első hallgatásra, már az első dalnál telitalálat-érzést keltett bennem. Valahol ott a kerek tízes közelében, bizony! Egy az egyben belopta magát a szívembe az egész cucc, le is pörgött szépen kellő hangerőn a lemezanyag, élesen és tisztán, ahogy az ilyen finom blues alapú rockzenét döngetni kell.

A The Blind Pilots neve végén nagyon fontos az s betű, mert ha lehagyjuk, könnyen összekeverhetjük őket a Blind Pilot nevű oregoni indie folk bandával (már amennyiben a zene nem szól közben, mert a kettő két teljesen más kávéház), de véleményem szerint ezt a nevet hamarosan meg fogja tanulni mindenki, aki csak egy kicsit is barátságban van a keményebb fajta, zongora- és egyéb billentyűzetmentes southern blues világával.

Nem fogom túl hosszan cifrázni, de muszáj ideböknöm egy cifrát: azt a büdös betyár mindenit, hogy megalapozzák ezek a hangulatot! Ez a fajta rozsdamarta blues rock ma már kiveszőben van, de őket különösebben nem érdekli: piszok keményen odateszik magukat! Egészen pontosan tíz bitang erős tételen keresztül szállítják nekünk a masszív hallgatni valót (majdnem másodpercre pontosan 45 percben).

Az I’d Be Lying nyitja a sort, és ettől máris nagyot ugrik a lelkesedésmérő kijelzője a szobában, egyszerre van jelen benne Rory Gallagher, John Lee Hooker, a Faith No More, és a tenger-áztatta grunge, mindeközben hasít a gitár, mint Phil Lynott nadrágszára. Szakadt, roncstelepi életérzés lebegi körül a hangfalakat, amire a szájharmonika csak ráerősít. Kevesen képesek tolni a herflit kellő komolysággal, általában csak színezik vele a hangzást, hát itt egy Ryan Stone nevű bivalyember fújja az apró zeneszerszámot, méghozzá teli tüdőből… ááá… mennyei az egész!

Jön a Wake Up, majd a Car Crash, folytatódik a zeneirodalmi bemutatóóra: egy kis Muddy Waters, egy kis Rolling Stones, és sok-sok kevésbé ismert korai blues-előadó alakja elevenedik meg előttünk. De a srácok éppúgy a hatásaik közé sorolják a Clutch, és a Kyuss zenekarokat is, és saját zenéjüket stoner blues rocknak definiálják. Rendben, ezt én elfogadom, az tény, hogy robog náluk is az úthenger tisztességesen.

A Tree On The Hill kezdetben kicsit visszavesz a rockból, ennek ellenére semmit sem veszít karcosságából, csak háttérbe szorítja a dobokat, hogy aztán a második perc után kirobbanjanak, és földbe döngöljenek a pengeéles gitárszólamok közepette - ez a lemez egyik csúcspontja. Fergeteges energiákat mozdít meg egy alapvetően háromakkordos kis búsongóban, a szólóktól kiver a víz, annyira ott vannak, bizony ebből nagyon nagy ballada lehetett volna annak idején. Mert manapság ez a zene… de nem is folytatom tovább kissé pesszimista meglátásomat. Hiszen ami jó, az jó, kész, pont.

A csapat lendülete pillanatra sem torpan, meseszerűen zúzzák le az egész műsort, nekem csak egyetlen felvételük nem tetszett túlságosan, ez pedig a kissé édeskésre vett Take Me Home. Értem én, hogy a csajok elérzékenyülnek az ilyen témáktól, és a legtöbb rockbanda készít legalább egy ilyen potenciális slágert, csak ebben a többihez képest jóval magasabb a szirup-faktor, ha szabad ezt mondanom. Ezzel együtt a zenei alap itt is hibátlan, szuper a harmonika is (mint minden nótájukban), csak az énekdallamok kacsintanak ki a blues mögül a könnyedebb rockzene irányába.

Személyes kedvencem a nagylemez utolsó dala, a Hanging Tree. Ebben van egy kis Midnight Oil, a dobolás ritmikája is kicsit őket idézi, és ahogy a negyedik perc után kiszállnak a dallamhangszerek, majd a kóbor harmonikaszólamokra bejön a pedálokkal vastagon megtámogatott elektromos gitár, attól már-már elérzékenyülök, de ezt most komolyan mondom. Bárcsak minél több zenekar nyomatna ilyen kompromisszummentes, mondhatni durva és könyörtelen rockzenét, azonnal szebbnek látnánk a jövőt. Egy biztos, a mai napomat a srácok már fénybe borították, ezért rettentő hálás vagyok, amit a pontszámok terén kifejezésre is juttatok. Nem is lehet más, mint:

10/10

the-blind-pilots-press-shot.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr716635568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása