Rozsdagyár

MAMA DOOM - Ash Bone Skin N Stone (2021)

2021. július 25. - chris576

201842542_1542474599421602_8249559597772463106_n.jpg

Az elmúlt nagyjából egy évtized során oly mértékben elszaporodtak a frontcsajos (doom)bandák, hogy lassacskán átveszik az irányítást a férfi énekesekkel felálló doom metal csapatok felett. A lassan őrlő fémzene mágnesként vonzza magához a szebbik nem képviselőit, akik ráadásul nemcsak, mint énekesnőként, hanem gitárosként vagy éppen a négyhúrost pengetve is szép számmal képviseltetik magukat e stílusirányzat keretein belül. Fogalmam sincs, mi áll a jelenség mögött, lehet, egyszerűen csak arról van szó, hogy mások sikere láttán bátorodnak fel a doomszter hölgyikék.

A New York-i Mama Doom nevű formáció 2006-tól 2015-ig mint The Gentling működött, ezután keresztelték át magukat. A Majestic Mountain Records gondozásában július 23-án megjelent "Ash Bone Skin N Stone" című nagylemezt egy EP ("Little Apple Of Death") és a "From Blue To Bone" című album előzte meg, melyeken még egy kissé eltérő zenei karakterrel rendelkező Mama Doom volt hallható. A lényeg, hogy az okkult doom vonal csak most teljesedett ki náluk igazán, továbbá a szintetizátor is ezen a korongon debütált.

A frontasszony hangja talán a Luciferben állomásozó Johanna Sadoniséhoz áll a legközelebb, a zene pedig szinti-orientált heavy/doom/stoner metal. Sajnos a lemez hangzása hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanis a gitár szinte csak maszatol a háttérben, ebből kifolyólag eléggé súlytalan az összkép. Ebben a műfajban általában a hathúrosnak van a legdominánsabb szerepe: másoknál bitangul szaggatnak a kövér, zsíros riffek, szinte a falhoz lapítják az embert.

A hangzásbeli fogyatékosságokat leszámítva teljesen rendben van a korong, bár érezni, hogy még nem eléggé kiforrott a banda stílusa. Mondom ezt azért, mert egy picit mindig változnak, és nem lehet tudni, hogy akkor most megérkeztek vagy még tovább csiszolják a zenekar arculatát. A fekete humor és az okkult rock keresztezése egész jól áll nekik, de lehetne ezt még mélyíteni, színesíteni.

A Batshit Crazy (jajj!) nyitja a mindössze huszonhat perces nagylemezt, melyet egy vastag szintiszőnyeg borít be: tulajdonképpen ez az egyetlen olyan motívum, amely valamelyest visszaidézhető a darabból. A riffek nem is lennének amúgy rosszak, csak nem szakítanak eléggé, nincs bennük elég kraft. A lebegősebb, hullámzó ritmikájú darab, a Vodka sem kecsegtet igazán nagyívű témákkal, a Blood Moon viszont rendesen odavág a pszichedelikus, hömpölygő szintitémáival.

Egy finom basszusgitár-betét adja az Indigo című dal gerincét, ezt az Oh Lucifer követi, melyben a billentyűs hangszer mellett szintén a négyhúros dominál: a hipnotikus atmoszférával átitatott darab a lemez egyik legerősebbje. A Werewolf már nem tudott olyan mélyen megérinteni, a Slither mocskos, dögös alapjai ellenben tetszettek. A torz, röfögő basszusgitár-alappal nyomuló Cherry zárja a rövidke korongot.

Összegzés: hallottam már rosszabbat és jobbat is ennél. Viszont eléggé keveset mutatnak meg magukból: ha a következő lemez kapcsán több időt szentelnek majd a dalszerzési folyamatoknak és több kakaót raknak a gitárokra, akkor akár kétszer ekkorát is robbanhat az egyébként korrekt, jó dallamérzékkel megáldott doom/stoner muzsikájuk.

8/10

 mama_doom.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6416637362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása