Be kell valljam, nem kenyerem a metalcore és örülök, hogy a nagy hulláma lecsengett. A nu metal viszont nagyon is elkapott és mai napig szívesen hallgatom. Idővel persze jönnek csapatok, melyek felélesztenék a régi tüzet vagy csak merítenek belőle. Ilyenkor nem szabad túl nagy elvárásokat támasztani és a régi időkkel összehasonlítani, de általában így is mindig felemás a történet, jelen esetünkben meg pláne.
Sajnos a promóanyag teljes egészében mellőzi a biográfiát vagy úgy bármiféle információt a lemezről vagy a bandáról. Ami már nem egy jó indulás, de azért kutakodva fellelhető róluk némi hír.
A Michigani Sleep Waker zenekar még 2016-ban alakult a dobos Frankie Mish, Noah Boland basszusgitáros és az énekes Hunter Courtright jóvoltából. Nem sokkal később Jason Caudill és Eric Overway gitárosokkal egészült ki a csapat. Kiadtak egy kislemezt és egy EP-t, végül 2018-ban megjelent a bemutatkozó lemezük "Dont Look At The Moon" címmel. A csapat ez idő tájt növelte népszerűségét, turnézott, majd stúdióba vonultak, hogy elkészítsék következő anyagukat az "Alias"-t.
A banda zenéje lényegében nu metalosított metalcore. Felemás is számomra az összkép. Mint említettem, a metalcore nem hagyott különösebb nyomot bennem, egyedül a While She Sleeps keltette fel valamelyest a figyelmem, de a Sleep Wakerhez talán a Bring Me The Horizon mutat nagyobb hasonlóságot. A nu metal oldal inkább csak fűszerként bolondítja meg a dalokat, az új zenék közül talán a Tetrarch-kal hasonlítható össze, hangzás tekintetében is.
A lemezre tíz dalt pakoltak fel a srácok és alig több mint félóra a játékidő, ami szintén felemás érzetet kelt. Bőven elég ennyi belőle, de mégis hiányérzetünk akad tartalmi szempontból. A több mindenbe való belekapás igazából csak egy korrektül visszamondott házi feladatot szült. Benne van, aminek benne kell lenni, de semmi több.
A korong a címadó tétellel nyit, mely jól jellemzi a csapatot és magát az anyagot is. A refrénre meg egy slágeres témát is tudtak pakolni, ez olyan tipikus metalcore. A Skin ígéretes nóta, a jobbak közé tartozik, remek riffel megáldva. A Strangers és a Cold Moon közben előjönnek a lemez betegségei, kezdetben csak üresjárat, majd jönnek a sablonok és a jól ismert klisék.
Vannak jó pillanatai és mozzanatai az albumnak. Ilyen a korábban említett Skin is, de ide tartozik a Melatonin, Serenity vagy a Synthetic Veins is. Zárásként pedig egy igazán érzelemdús nótát sikerült írni a Distance képében, melyben Courtright emlékszik meg a nagyapja demencia miatti elvesztéséről.
Sajnos tényleg csak mozzanatok, mert általában a dalok nem mindig kerekednek ki. Jól ismert dalfelépítések, átlag háromperces nóták. Nem vállal túl sokat, inkább csak biztonságra törekszik (de mire fel?). A csapatnak bátrabban el kellene rugaszkodnia a gyökerektől vagy pedig ízig-vérig beleásni magukat, de ez így elég felszínes. Végeredményben olyan ez, mint egy újkori hollywoodi horrorfilm, mely hozza a megszokott és elvárt paneleket, de már csak tizenhatos karikás, felhígított és vérszegény.
A zenekar július 23-án adta ki második, "Alias" című albumát az UNFD gondozásában, amely egyben a kiadó debütálását is szolgálta.
6,5/10