A francia Fractal Universe még a nyár közepén, június 25-én a Metal Blade gondozásában hozta ki harmadik soralbumát "The Impassable Horizon" címmel, mely a kiemelkedőre sikerült 2019-es "Rhizomes Of Insanity" korongjuk folytatása (a kritikánk ITT olvasható). A zenekar a technikás/progresszív death metal egyik fiatal zászlóshajója, mely azonban inkább a progresszív vonalra helyezi a hangsúlyt, olyannyira, hogy talán már death metalnak is nehezen nevezhető az a fantasztikus zeneiség, melyet itt megvalósítanak.
Fejlődés és mozgás nélkül nincs élet: ha valami egy helyben topog, az egy idő után megmerevedik, becsontosodik és kiállítási tárggyá rögzül, melyet üvegfal mögé rejtenek és múzeumban tárolnak, mint valami relikviát. Ha meghallgatjuk a gall banda új lemezét és mondjuk a kilencvenes évek legelejének akár svéd, akár floridai anyagait, akkor egyértelművé válik az, hogy a Fractal Universe produkciója csak most, 2021-ben készülhetett el és habár érezhető a közös zenei örökség, ez bizony kortárs, modern album és éppen ezért nyitott fülekkel kell hozzá közelíteni.
A 2013-ban megalakult együttes főnöke Vince Wilquin énekes-gitáros-szaxofonos-dalszerző: a banda jellegzetes megszólalásának elemei tehát mind hozzá kötődnek. Először is ott vannak a fantasztikus gitárszólók, melyek - ahogy korábbi kritikánkban is említettük - önálló kis minioperákként funkcionálnak minden dalban: ívük van, tartanak valahová, érződik a kompozíciós igény és szándék minden hangjukban.
A másik tényező Wilquin énekesi teljesítménye: már egyre kevésbé használja deathes hörgését vagy középregiszteres rekesztését, mivel a hangsúly a többszólamú, tiszta éneken és mindenekelőtt a dallamokon van. Az A Clockwork Expectation például amellett, hogy súlyos, összetett dal, mégis olyan azonnal memorizálható, melodikus refrénnel rendelkezik, mellyel a hasonszőrű csapatok esetében nem nagyon találkozhatunk.
Megszokhattuk már, hogy a technikás death szcénán belül egyre jellemzőbb a dzsessz hangulatainak, fúziós megoldásainak beemelése: nos, itt a Fractal Universe szintet lép, mert a szaxofon korántsem kiegészítő szerepet visz, hanem kifejezetten szólóhangszer. De megemlíthetjük a basszusfutamokat is, melyek gyönyörűen, telten alapoznak, illetve gyakran ikerdallamokat hoznak afféle miniszóló képében.
A lemez tulajdonképpen a halállal, az emberi lét végességével foglalkozik. Központi mondanivalója a Martin Heidegger német filozófus Lét és idő című fő művében megfogalmazottakra támaszkodik. Heidegger halál-felé-való-lét kifejezése arra vonatkozik, hogy nem az az érdekes, hogy mi van a halál után, mi a lét célja, hanem az, hogy mit jelent az ember számára saját végességének ismerete és hogyan lehet azzal tudatosan foglalkozni és elfogadni azt. A lemez egyes dalai ennek a koncepciónak a különböző fázisait dolgozzák az élet (a szerves lét) létrejöttétől egészen a világból történő távozásig bezárólag.
A mondanivaló tehát tökéletesen passzol a franciák igen komplex, technikás, de furcsa módon mégis elsőre ható stúdióanyagához. Ennek az egyik oka az, hogy a nyolcperces Godless Machinists című zárótétel kivételével átlagosan csupa négyperces számok sorakoznak itt, másrészt a dallamok tényleg központi szerepet kapnak és ez igen nagyban segíti a befogadást.
Ötvenperces a korong és összesen tíz nóta található rajta, így pontosan megkapjuk az a játékidőt, mely még optimálisan befogadható ebből a sűrű zenei masszából. A "The Impassable Horizon" egészének van egyfajta klasszikus, a '70-es évek progresszív rockját megidéző atmoszférája. Természetesen nem a zenei megoldásokra gondolok (azok köszönőviszonyban sincsenek a Yes vagy a Genesis dolgaival), hanem inkább az esztétikájára, arra a zenei szabadságra, mellyel a franciák könnyedén lépik át a megmerevedett stíluskliséket.
Nagyon komoly anyag lett tehát a Fractal Universe új albuma, mind mondanivalóját, mind pedig a szerzeményeket tekintve. Érzésem szerint ez már sokkal inkább a prog-rock kedvelőinek okoz majd kellemes perceket, mert a death metalhoz önkéntelenül is társított elemek (agresszió, hörgés, örvénylő riffek és kakofonikus szólók) hiánya kapcsán a hardcore rajongók talán eleve bele sem ássák magukat a zenei tartalomba.
A kiváló 2019-es lemezükhöz képest is erősebbnek érzem a "The Impassable Horizon" korongot: még kompaktabb és fókuszáltabb a kompozíciós színvonal, még befogadhatóbbak a dalok, szóval ez egy kövér kilences, nincs mese. Remek cucc, érdemes barátkozni vele.
9/10
