Minden zenekari életpályának megvan a maga kifutása: öt, tíz, húsz, de lehet, hogy éppen ötven évig fut a szekér megszakítás nélkül, ám előbb utóbb mindegyik véget ér, még ha a közönség ezt a legszívesebben sosem venné tudomásul. Ha azonban akár a kiadó, akár a rajongók vagy éppen maguknak a bandatagoknak a nyomására a feloszlást, hosszabbra nyúlt pihenőt vagy kulcsfontosságú tagok kiválását követően az együttes mégis összeáll, akkor olyan magas lehet az elvárás, hogy az így készült újjáalakulós album könnyen akkora csalódást okozhat, mely talán visszamenőleg is lerombolja a korábbi nimbuszt.

Talán az ilyen lemezekről is készítünk a későbbiekben egy listát, mostani összeállításunkban azonban pontosan az olyan váratlan stúdióanyagokat gyűjtöttük egybe, melyekkel kapcsolatban senki sem gondolta, hogy ilyen jól sülnek el. Természetesen a törzsrajongók reménykedése sosem múlik el, de az általában a zenekar aranykorszakában készült korongok sokszor olyan hivatkozási alapnak bizonyulnak, melyet bizony nehéz akárcsak megközelíteni is.

Cikkünkben a rock/metal minden korszakából próbáltunk válogatni és egyaránt szerepel itt korszakos világsztár banda, illetve kult-státuszú underground brigád. Az viszont kétségtelen, hogy ez a tíz lemez simán megállja a helyét az egyes csapatok diszkográfiájának legjobb, legendás albumai mellett is. 

10. Mercyful Fate - In The Shadows (1993)

Minden idők egyik legkirályabb és legnagyobb kihatású metalbandája, a dán Mercyful Fate karrierjének első fázisa igen rövidre sikerült. 1981-ben jöttek létre, négy év alatt kiadtak egy EP-t és két stúdióalbumot, aztán a szokásos eltérő zenei elképzelések miatt fel is oszlottak. A Hank Shermann-Michael Denner gitárduó produkciója, illetve King Diamond énekes rendkívül megosztó hangja, előadásmódja és arcfestéses megjelenése talán pontosan annyi ellenzőt, mint rajongót szerzett a zenekarnak, azonban nélkülük elképzelhetetlen lenne a komplett norvég black metal színtér, no meg napjaink egyik legnépszerűbb brigádja is (igen, Ghost, rád gondoltunk).

A feloszlást követően King Diamond Andy LaRocque gitárossal létrehozta saját neve alatt a következő években még nagyobb sikereket elérő együttesét, ahová kezdetben Timi Hansen basszusgitáros és Michael Denner is követte (ők aztán pár év alatt kikoptak a formációból). 

1992-re azonban a banda az általános zenei változások okán elvesztette lendületét és ekkor Diamond, Shermann, Denner és Hansen úgy döntöttek, hogy (a Kim Ruzz dobos helyére érkező Morten Nielsennel kiegészülve) újra összeállnak. A legendás zenekar újjáalakulásának híre képes volt akkora felhajtást generálni, hogy elég nagy várakozás övezze a lemez megjelenését: szerencsére az "In The Shadows" - ha nem is tökéletes mértékben, de - bőven hozni tudta a korai évek hangulatát.

Érdekes módon mégsem ez az anyag, hanem az 1996-os "Into The Unknown" lett a Mercyful Fate kereskedelmileg legsikeresebb nagylemeze: 1999-ig összesen öt korongot jelentettek meg a dánok, azóta viszont semmit. 2019-ben aztán Diamond és Shermann, akik mára egyedül maradtak alapítótagok, bejelentették, hogy ismét összeállnak a '90-es évek végi formációban, a turnét azonban (négy koncertet kivéve) elmosta a világjárvány, habár állítólag új album is várható. Reménykedjünk.  

9. Exhorder - Mourn The Southern Skies (2019)

Semmi sem fenékig tejfel: a Louisiana állambeli, New Orleansban működő, 1985-ben megalakult Exhorder tulajdonképpen az egész mezőnyben elsőként fejlesztette ki és játszotta a groove-alapú, jellegzetesen amerikai thrash metalt, mégsem ők futottak be, hanem egy bizonyos Pantera nevű brigád. Az Exhorder pedig két kiváló lemezt követően beleállt a földbe 1994-ben, akkor, amikor pályatársaik már a legnagyobb világsztárok közé küzdötték fel magukat.

A zenekarban a kreatív mag mindig is Kyle Thomas énekes és Vinnie LaBella gitáros volt, így egy rövid kétezres évekbeli turnézást leszámítva ők alakították újra friss tagokkal az Exhordert 2017-ben. Le is szerződtek gyorsan a világ legnagyobb független metalkiadójához (Nuclear Blast) és 2019-ben, 27(!) évvel második albumukat követően meg is jelent a visszatérő "Mourn The Southern Skies" című anyaguk (a teljes kritikánk ITT olvasható).

És bizony bitang lett a végeredmény: thrash, groove, némi southern metalos éllel, tökéletesen megdörrenő hangzással, ráadásul sem Kyle Thomas torka nem kopott meg, sem pedig LaBella nem lassult le az évtizedek alatt. Azonban - mint annyiszor - a két dudás nem fért meg egy csárdában és a gitáros 2020 elején távozott. Ennek ellenére az Exhorder új albummal készül: meglátjuk.

8. Arcturus - Arcturian (2015)

Kis túlzással a teljes norvég black metal színtér tiszteletét tette már ilyen-olyan formában az Arcturus nevű avantgárd feketefém bandában. A zenekart Steinar Sverd Johsen billentyűs hozta létre még 1991-ben Hellhammer dobossal (Mayhem, The Kovenant, Dimmu Borgir) és az évtizedek alatt afféle szupergrouppá váltak, hiszen majd' minden egyes nevesebb norvég black metal zenész megfordult már a csapatban (Samoth, Garm és ICS Vortex, hogy csak a legnevesebbeket említsük).

Ilyen formációval persze iszonyatosan nehéz a zenekarozás: a tagok leginkább akkor tudtak összejönni, ha éppen nem turnéztak vagy stúdióztak saját anyabandájukkal, illetve ha civil életük és munkájuk engedte. 2007-ben aztán fel is oszlottak. Érdekes módon (talán kult-státuszuk okán) minden különösebb felhajtás és cécó nélkül jelentették be 2014 környékén, hogy leszerződtek a Prophecy Productions kiadóval és 2015 májusában meg is jelentették afféle ars poeticaként is felfogható "Arcturian" című visszatérő lemezüket (kritikánk ITT olvasható).

A korong nem váltotta meg a világot (mára szinte mindent eljátszott már valahol valaki, ami eljátszható), nem is alakított ki új zenei irányokat, egyszerűen csak egy igen magas színvonalú, ám nagyon nehezen befogadható album lett ez. Azóta megint minden csendes az együttes körül: Hellhammer a Mayhemben alaptag, ICS Vortex meg a Borknagarban énekel. 

7. Voivod - Voivod (2003)

A '80-as évek egyik leginnovatívabb és legegyedibb csapata, a kanadai techno-thrash metalt toló, sci-fi tematikájú Voivod hat szenzációs albumot adott ki 1991-ig, amikor Blacky basszusgitáros lépett ki, majd 1994-ben a frontember, Snake is távozott. Piggy gitáros és Away dobos Eric Forrest énekes-basszusgitárossal trióban kiadott a '90-es évek második felében két, teljesen más jellegű lemezt, melyeken nyoma sem volt annak a fantasztikus progresszivitásnak, mely pedig korábban mindig is fémjelezte a zenekart.

2002-ben aztán Forrester helyére visszakerült Snake, a még mindig hiányával tüntető Blacky helyét pedig a Metallica soraiból egy évvel korábban távozó Jason Newsted vette át. Természetesen az ő jelenléte óriási publicitást hozott a Voivodnak és a 2003-as, afféle öndefiniáló, azonos című visszatérő lemez pedig szerencsére pontosan ott vette fel a fonalat, ahol az a kilencvenes évek első felében megszakadt.

2005-ben aztán tragikusan fiatalon rákban elhunyt Piggy, azonban demó- és házi felvételek formájában annyi témát és riffet rögzített korábban, hogy abból még két sorlemezt is el tudtak készíteni a kanadai franciák. Newsted helyére 2009-ben visszatért Blacky egy album erejéig, de aztán újra kilépett, így két új taggal folytatódott a Voivod pályája. Utoljára 2018-ban adtak ki egy remek korongot (lemezkritikánk ITT olvasható).

6. Carcass - Surgical Steel (2013)

A brit Carcass 1986-ban alakult meg és a goregrind úttőrőihez tartoznak. A csapat pályáját tulajdonképpen folyamatos fejlődés fémjelzi: a korai évek csépelését-darálását már a második albumuktól kezdve leváltotta a komplex, technikás death metal, hogy aztán 1993-ban kihozzák a korszak egyik legjobb anyagát "Heartwork" címmel. Itt már jócskán leegyszerűsödtek és dallamosodtak a témák, kompaktabbak lettek a dalok, így a lemez a dallamos death metal egyik alapvetésévé vált és kereskedelmileg is legsikeresebb korongjuk lett.

A népszerűség odáig vezetett, hogy leszerződtek a Columbia kiadóval, de ez egyben karrierjük legnagyobb hibájának is bizonyult, ugyanis a lemezistállóval folytatott folyamatos kreatív-pénzügyi vitáik során végül ugyan felvették "Swansong" című anyagukat (beszédes cím!), de még annak megjelenése előtt feloszlottak.

2007-ben aztán újjáalakultak, főleg a fesztiválkörök és koncertek miatt: a csapat magját máig a két alapító, Bill Steer gitáros és Jeff Walker énekes-basszusgitáros jelentik. A Nuclear Blast révén ismét prominens kiadót találtak maguknak és Daniel Wilding részvételével stúdiófronton 2013-ban tértek vissza a remek, pengeéles, technikás, fifikás death metal dalokkal teli "Surgical Steel" anyagukkal. A Carcass nem rohan sehová: legfrissebb korongjuk most jelent meg "Torn Arteries" címmel, melynek kritikája ITT olvasható.

5. Black Sabbath - 13 (2013) 

A legendás, stílusalapító brit heavy metal együttes, a Black Sabbath esetében az újjáalakulás némileg félrevezető: 1998-ban a csapat klasszikus felállása már összejött két évtized után a "Reunion" koncertalbum erejéig, melyen két friss dal is szerepelt, azonban a fellépések és turnék mellett komplett stúdiófelvétel nem készült ebben a felállásban (a banda különböző korszakai és története nem egyszerű, erről ITT, ITT és ITT írtunk kimerítően).

Ozzy természetesen 2006-ban ismét szólópályájára koncentrált, majd össze is veszett Iommival a zenekarnév használatához kötődő jogok miatt, de 2010-ben ismét újra együtt voltak, azonban nagyon nehezen haladt a dolog: előbb Tony Iommi szervezetében limfómát diagnosztizáltak, majd Bill Ward dobos utasította vissza az együttműködést, mert véleménye szerint anyagilag kibabráltak vele.

Végül a szimplán csak "13" című utolsó stúdióalbumukon Brad Wilk, a Rage Against The Machine és az Audioslave ütőse játszott, de ami sokkal fontosabb: Rick Rubin volt a producer. Rubin az elmúlt évtizedben arról vált híressé, hogy a sok-sok éve a pályán levő, de egykori fényüket már némileg elvesztő zenekarokat vezetett vissza korai hangzásukhoz (ZZ Top, The Smashing Pumpkins, Metallica).

Természetesen nyolc Grammy-díját sem kell szégyellnie: olyan korszakos előadók lemezein dolgozott együtt, mint a Slayer, a Beastie Boys, a Run-DMC, Adele, a Public Enemy, a Red Hot Chili Peppers, az AC/DC és a sor tulajdonképpen a végtelenségig folytatható. Éppen ezért volt logikus, hogy a Black Sabbath is őt hívja, ha utolsó lemezén afféle vissza-a-gyökerekhez megközelítést akar alkalmazni. Ez pontosan sikerült is: a "13" leginkább az első három BS-korong hangulatát hozza vissza modern megszólalással. Méltó lezárása egy fantasztikus életműnek. 

4. Deep Purple - Perfect Strangers (1984)

Kétség se férjen hozzá: a Deep Purple a '70-es évek első felében olyan korszakalkotó lemezeket tett le az asztalra, melyekkel mindörökre beírták magukat a rock/metaltörténelem legfényesebb lapjaira. Az 1976-os feloszlásukat követően Ritchie Blackmore létrehozta a Rainbow nevű csapatát, David Coverdale pedig Whitesnake nevű formációját, melyben Jon Lord és Ian Paice is megfordult. Komplett átjáróház volt tehát ez, telis-tele kanyarokkal és egymásba nyíló zenei folyósókkal.

Ian Gillan énekes egy sikertelen szólópályát követően 1983-ban még a Black Sabbath-ot is megjárta, de a vele készült "Born Again" enyhén szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Akkorra már a Rainbow és a Whitesnake is a földbe állt, Ian Paice dobos pedig Gary Moore turnébandájában püfölte a bőröket.

Nos, 1984-ben a Deep Purple klasszikus tagságának összeállása és új stúdióanyaguk kiadása körülbelül éppen olyan anakronisztikusnak tűnt, mint ma a Talibán uralta Afganisztán. Lezajlott a punk, a new wave, a heavy metal is fénykorát élte, az extrém stílusok is ébredeztek, az egész csili-vilis, szintetizátor és cicanadrág uralta nyolcvanas évek finoman szólva nem kedveztek a briteknek. Éppen ezért lett óriási meglepetés, hogy a "Perfect Strangers" óriásit robbant, a két kislemezdal, a címadó és a Knocking At Your Backdoor nagyot ment mindenhol, ráadásul az USA-ban a korong milliós eladást produkált. Az ezt követő arénaturné Amerikában olyan sikeres lett, hogy folyamatosan újabb és újabb dátumokat kellett beszúrnia a bandának, mert mindenhol pillanatok alatt elfogytak a jegyek. 

Ez volt egyébként az utolsó alkalom, hogy a Deep Purple felkerült a lemezlistákra és ennyit adott el bármelyik albumából. A Gillan és Blackmore között fennálló folyamatos ellentét miatt a gitáros a kilencvenes évek elején távozott, Jon Lord billentyűs 2012-ben hunyt el, így a zenekar már leginkább nosztalgiabandaként funkcionál (tavalyi lemezükről ITT írtunk kritikát).

3. Alice In Chains - Black Gices Way To Blue (2009)

Habár grunge bandaként vonult be a rocktörténelembe a Seattle városában megalakult Alice In Chains, Jerry Cantrell gitáros-énekes-zenekarvezető mindig is hangsúlyozta interjúiban, hogy ők alapvetően egy metalbanda. A '90-es évek közepéig három stúdióalbumot és három EP-t adtak ki, de a rendkívül egyedi hangú és óriási színpadi jelenléttel és kisugárzással rendelkező frontember, Layne Staley kábítószer-függősége sajnos végig meghatározta a zenekar pályáját.

Az énekes 2002-ben hunyt el, a csapat pedig lemezszerződés és világos jövőkép nélkül maradt. 2006-ban aztán ők is újjáalakultak egy jótékonysági koncerten való szereplést követően. Az új énekes-gitáros William DuVall lett, aki Cantrellel együtt hozza azokat az együttesre mindig is jellemző váratlan, kifacsart dallamokat, de szerencsére nem próbál Staley klónjaként énekelni. Ráadásul a 2009-es visszatérő albumuk, a Black Gives Way To Blue" gyakorlatilag olyan, mintha a '90-es évek sosem értek volna véget, illetve mintha egy párhuzamos univerzum kétezres éveiben a grunge fejlődött volna tovább egy modernebb, súlyosabb irányba. Az Alice In Chains azóta négy-ötévente hozza ki stúdióanyagait, a legutóbbi 2018-ban jelent meg.

2. Celtic Frost - Monotheist (2006)

A svájci extrém metal banda, a Celtic Frost fontosságát egyszerűen lehetetlen túlbecsülni: a black, death, thrash kialakulásában óriási szerepük volt a '80-as évek második felében. A "To Mega Therion" és a kissé értetlenül fogadott "Into The Pandemonium" akkora klasszikusok, hogy a fal adja a másikat. Aztán jött egy balkanyar és az 1988-as "Cold Lake" albumukkal, melyet leginkább afféle glam metal próbálkozásnak lehet felfogni, totálisan kicsinálták magukat mind szakmailag, mind pedig a közönség körében. Még kiadtak egy szintén kedvezőtlen kritikákat kapó anyagot, aztán 1993-ban be is dobták a törölközőt.

Éppen ezért ért mindenkit váratlanul, hogy Tom Warrior és Martin Eric Ain, a két alaptag, akik mindig is a csapat kreatív magját alkották, a kétezres évek első felében ismét dalokat kezdtek írni, ráadásul azzal a céllal, hogy az első két korongjuk atmoszféráját, avantgárd megközelítését visszahozzák. Nos, a 2006-os "Monotheist" egy olyan lemez lett, melyet szerintem azóta is emészt mindenki: egy iszonyatosan elborult, súlyos, éjfekete monolit, mely ma is éppen olyan frissnek hat, mint megjelenésekor. A Celtic Frost 2008-ban végleg feloszlott, Martin Eric Ain 2017 végén tragikusan fiatalon, ötvenévesen szívinfarktusban elhunyt, így a svájci zenekar öröksége mindörökre lezárult.  

1. Iron Maiden - Brave New World (2000)

1990-ben, Adrian Smith gitáros kiválásával véget ért a brit heavy metal legenda, az Iron Maiden '80-as évekbeli, kétségkívül ma már sosem megismételhető aranyérája: fantasztikus albumok egész sorát adták ki azt megelőzőleg, de az egyik fő dalszerző távozása, illetve a megváltozott rockzenei közízlés betett a bandának. Olyannyira, hogy az ikonikus frontember, Bruce Dickinson is távozott 1993-ban, ezzel végleg megadva a kegyelemdöfést az angoloknak 

Az énekes néhány sikertelen szólóalbumot követően Adrian Smith csatasorba állításával 1997-ben kiadta az egészen szenzációsan sikerült "Accident Of Birth" lemezét (kritikánk ITT olvasható), majd a rákövetkező évben a hasonlóan kiváló, de még modernebb, súlyosabb "The Chemical Wedding" című anyagot és ezzel tulajdonképpen két vállra fektette a Blaze Bayley énekessel felvett két korongjával akkor éppen pályájának legmélyebb pontján tanyázó Iron Maident. Olyannyira, hogy az újjáalakulás nem is váratott magára sokáig: 1999-ben Bayley balra el, jobbról be Smith és Dickinson (a Smith helyére egy évtizeddel korábban érkezett Janick Gers gitáros természetesen maradt), így az immár hatosfogattá bővült formáció adta ki 2000-ben az új korszak visszatérő és egyben bejelentkező albumát.

A "Brave New World" hézag nélkül odailleszthető a '80-as évek teljesítményéhez: mind rövid, slágeres, kompakt, mind pedig az újabb érát beindító hosszabb, kifejtősebb, progresszívabb élű nóták sorakoznak itt. Az album és az azt követő világ körüli turné egycsapásra visszahelyezte a briteket a világ legnagyobb rockzenekarai közé, azonban némi üröm vegyült az örömbe, mert ezt a teljesítményt az Iron Maidennek csak a 2006-os "A Matter Of Life And Death" című albummal sikerült megközelítenie, friss lemezük pedig sajnos kifejezetten laposra sikeredett (kritikánk ITT olvasható).