Rozsdagyár

ABORTED - Maniacult (2021)

2021. szeptember 21. - Dan696

cover_72.jpg

A belga Aborted azon ritka esetek között van az extrém metal színtéren, akik '95-ös megalakulás óta tényleg egy érzékelhető, kiadványról kiadványra történő fejlődésen mentek keresztül. A kezdeti goregrindos, slames albumoktól mára eljutottunk egy abszolút technikás, hogy úgy mondjam, progresszívabb érába, mindezt úgy, hogy a vérgőzös mészárszék-vonalból semmit sem vesztettek. Nehéz lenne egyetlen albumot kiemelni, hogy ez az egész hol jutott a csúcsra, de érzésem szerint a 2012-es "Global Flatline" talán a legjobb példa erre. 

Azóta egyébként nem kevesebb mint öt kisebb-nagyobb lélegzetvételű kiadványt szállítottak (kislemezeket nem számoltam) és a jelenlétük folyamatos volt. A tavalyi "La Grande Mascarade" EP-nél már lehetett látni, hogy milyen irányba készül elmozdulni a csapat, úgy zeneileg, mint szövegvilág tekintetében. Most 2021-et írunk, és megjött a "Maniacult". És ez az album nekem úgy kellett, mint egy falat agyvelő.

Már az előzetesen kihozott Impetus Odi dalnál érezhető volt, hogy ez most valami más lesz. Aborted 100%-ig, de mintha nagyobb hangsúlyt fektetnének a hangulatra, mint a legutóbbi "Terrorvision" lemeznél. Az egy direktebb alkotás volt, jobban belemászott az ember arcába. a "Maniacult" ezzel szemben egy jóval inkább patikamérlegen kimért dalcsokor. Minden tétel pontosan akkor, és úgy jön, amikor kell, és egy perccel sem hosszabb vagy rövidebb, mint amilyennek lennie kell. Ráadásul most egy rakás vendégénekest is hoztak magukkal, az eddigieknél többet. Itt van Ryo Kinoshita a Crystal Lake soraiból, Filip Danielsson az In Reverence-ből, Ben Duerr a Shadow Of Intentből, és végül, de nem utolsó sorban Joe Bad a Fit For An Autopsy-ból. Szóval díszes vendégsereg gyűlt össze a szeánszra, de milyenek maguk a dalok? Erkölcstelenül jók.

A nyitó, doomos beütésű Verderf remekül alapozza meg a hangulatot. Kicsit a "Retrogore"-os Divine Impediment című dalra hajaz (kedvenc Aborted-dalom), csak tömörebben. Szuper kezdés. Ezt követi a címadó Joe Bad közreműködésével, mely egy nagy kaszabolás, az album legjobb szólójával. A korábban már említett Impetus Odi emlékeztet talán a legjobban a sablon Abortedre, bár annyi felhanggal, hogy mintha egy kicsit epikusabbra vették volna az élét, már úgy a saját kereteiken belül. Mindenesetre klip is készült hozzá, mely akár Behemoth-videó is lehetne, bár attól valamivel groteszkebb. A másik klipes dal a Dementophobia, mely az egyik kedvencem lett, főleg a "The fall of the hammer, you’re no longer obtuse" sor után. Ez még akár pólóra is mehetne. 

Instrumentális elrévedést is kapunk a Verbolgen képében. Hangulatos másfél perc, mielőtt az arcunkba robban a Ceremonial Ineptitude, melyben a Crytal Lake énekese is hozzáteszi a magáét. Érdekes kontrasztot alkot a hangja Sven alap vokáljaival, kicsit black-death feelingje lesz ettől a dalnak. Nem nyomósan, de a háttérben azért ez is meghúzódik. 

A lemezről másodikként bemutatott Drag Me To Hell egy átlagosabb tétel, Filip Danielsson közreműködése egy kicsit feldobja, de ez így is a szimplább Aborted-dalok között van. Nem mondanám tölteléknek, ahogy a korábban kihagyott, Portal to Vacuityt sem, csak a lemez kevésbé izgalmas részébe tartoznak, egyébként ez elmondható a záró I Prediletti: The Folly of the Gods-ról is, mely annyira hirtelen zárja ezt a 40 percet, hogy arra tényleg nem voltam felkészülve. Még van egy Grotesque című darabolás, melyet szerintem jobb lett volna a lemez első felébe rakni. Így is üt, viszont oda valahogy jobban passzol. 

Ian Jekelis remek témákat szállít a lemezre. Ugye 2015 óta gitározik a csapatban, és már a bemutatkozó "Retrogore" anyagon is érezni lehetett, hogy ez a figura tényleg vérfrissítés a belgák számára. Na, ezen a lemezen azt is bebizonyította, hogy nem csak remek riffeket tud, hanem elképesztő szólókat is. Komolyan, az utolsó három albumból ezen a legjobbak a szólók. Ízesek, hangulatosak, kimondottan okosak, és nem csak arra építenek, hogy a tekerés ötven árnyalata mindenre is jó a death metaltól a thrash metalon át a palacsintasütésig bezárólag. 

Stefano Franceschini is viszonylag új tag a csapatban. 2016 óta erősíti a gárda sorait basszusjátékával, és azt kell, hogy mondjam, teljesen jól megállja a helyét. Másik csapatát a Hideous Divinity-t én annyira nem kedvelem, nekem egy kicsit 12 egy tucat, de itt maximálisan beleillik a képbe. 

Ken Bedene a dobok mellett több más dolgot is ellát a csapat háza táján. Billentyűk, elektronika, amikor kell. Ez jelen albumunk esetében talán kicsit mellékes, viszont mint dobos itt is 100%-ot nyújt, néha többet is. Az egyik legjobb dobosnak tartom a death metal műfajon belül, és minden új Aborted-kiadványnál erre csak még jobban ráerősít. 

Sven hangja most is ugyanolyan purgatóriumi, mint mindig, viszont most mintha egy kicsit hadilábon állna az érvényesülés tekintetében. Kicsit tömegnyomor érzete van a lemeznek vokál szempontjából. Ez néha nem annyira feltűnő, de néha meg olyan egy-egy dal, mintha elejétől a évégig csak ének lenne. Ezt egy kicsit szokni kell, de ha ezen sikerül felülemelkedni, akkor továbbra is ugyanaz a dögvészérzés jön elő Sventől, mint eddig bármikor. 

Nem tudok belekötni a "Maniacult" korongba. Ez a lemez a legtökéletesebb körkép arról, hogy 2021-ben hogyan kell szólnia a death metalnak. Talán kicsit rövid, talán néha tömény, de ez egy olyan 10/10, hogy már szinte fáj. Nincs egy rossz dal, maximum kevésbé jó, de az egész album egy homogén egész. Nem is kívánok többet hozzátenni, hallgassátok! Én még rengeteget fogom.

10/10

aborted2021.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4416696070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása