Rozsdagyár

EX DEO - The Thirteen Years Of Nero (2021)

2021. szeptember 22. - Dan696

cover_73.jpg

Őszintén meg lennék lepve, ha magazinunk olvasói között egy komolyabb százalék zsigerből vágná, hogy mi is az az Ex Deo. Ez nem főleg annak köszönhető, hogy túlzottan underground lenne a kanadai csapat vagy főleg, hogy radar alatt működnének, hanem sokkal inkább annak, hogy míg ide haza elég komoly tábora van a Kataklysmnek (mondjuk nem nehéz úgy, hogy volt nem is olyan rég időszak, amikor minden évben jöttek), addig az Ex Deo viszonylag ritka vendégnek számít nálunk.

Utoljára 2018-ban láttam őket az Ensiferum előtt, finoman szólva is szellős közönségben. Pedig egyébként egy kimondottan érdekes csapatról van szó. Egyrészt a csapat háromötöde Kataklysm, élükön az énekes Maurizio Iaconóval, aki kifejezetten büszke talján származására, és a komplett zenekar ennek kiteljesedésére van felhúzva. Lényegében egy ultra epikus dallamos death bandáról van szó, abszolút a Római Birodalom történelmére és legendáira kihegyezve. Ez azért elég egyedi. 

Legutóbbi lemezük, a 2017-es "The Immortal Wars" bár számomra nem ütött akkorát, azért egy korrekt album volt (kritikánk ITT olvasható). Ennek fényében mérsékelten lelkes várakozás előzte meg"The Thirteen Years Of Nero" korongot, főleg az olyan marketingdumák után, hogy most még sötétebb, még durvább, mint eddig bármikor. Lássuk, ebből mi lett beváltva.

Előre leszögezném, a csapat szerintem eddig legerősebb albuma a 2012-es "Caligvla". Egy elejétől a végéig szinte tökéletes lemez, mely sokszor még akár filmzenének is elmenne. Igyekszem nem ennek az árnyékában megítélni jelen cikkünk tárgyát, de helyenként kénytelen leszek párhuzamot vonni és nem csak a tematika okán.

Ami elsőre feltűnhet a gyakorlottabb Ex Deo hallgatónak, hogy a zene egy fokkal pőrébb lett. Sokkal gitárközpontúbb, sokkal klasszikusabban death metal. Ez valamelyeset tényleg a beígért komorságot támogatja, de attól még elsőre sokkoló a változás, főleg, hogy az előzetesen megszellőztetett Imperator című dal még inkább az előző lemez vonalára engedett következtetni. 

A lemezt nyitó The Fall Of Caludius a leghosszabb dal a listán, de egy megfelelő kezdés ez, aránylag hosszú intróval, és ténylegesen jelenlévő húzással rendelkezik. Igazából hasznosabb lett volna ezzel felvezetni az albumot, mert egy teljesen hiteles körkép a következő közel 50 percről. Az epikusság, a filmzenés hangulat továbbra is jelen van, de inkább csak őrlángon. Valószínűleg Nero története nem annyira fantasy-ba illő, mint Caliguláé, és jobban passzol hozzá a nyers megközelítés, csak így egy komplexebb Kataklysm-album a végeredmény. 

Vendégénekes ezúttal is van. A  Boudicca (Queen of the Iceni) című dalban feltűnik az Unleash The Archers énekesnője, Brittney Hayes. Igazából ugyanolyan hangulatfokozó szerepet tölt be, mint anno Seth Anton a Pollice Verso című dalban. Amit még érdemes kiemelni, hogy a nagyzenekari részekért a Carach Angrenből ismerős Clemens Wijers a felelős. Szépen teszi is a dolgát. Az ő megközelítéséből egy sokkal sötétebb, horrorisztikusabb atmoszféra társul a riffekhez. 

Az érdekesebb dalok közé sorolnám a lemez második felében feltűnő The Fiddle & the Fire-t. Most azontúl, hogy a lemez legjobb tétele, ez az egyetlen szám, melyről tényleg el tudom képzelni, hogy masszívan bevési magát az élő programba. Fogós, hangulatos, és a lemez legjobb vokáljai vannak benne. De izgalmas még a záró The Revolt of Galba, mely nyomokban emlékeztet a "Caligvla" lemez Once Were Romans tételére. 

Gyökeres változások nem igazán történtek a csapat háza táján az előző albumhoz képest. Egyedül a dobok mögött történt némi csere, Olivier Beaudoin helyét Jeramie Kling vette át, aki többek között az Inhuman Condition soraiból lehet ismerős. Azt kell mondjam, príma döntés volt, stílusa gyökeresen nem tér el Oliverétől, de pont annyi frissességet visz a zenébe, amennyire egy új albumnál szükség van. 

J-F DagenaisStéphane Barbe páros továbbra is remek riffeket szállít. Igazából ez az album az ő jutalomjátékuk. A billentyűk háttérbe szorításával jobban érvényesülnek a gitárok, melyek tényleg remekül szólnak. Dano Apekian a "Caligvla" album óta oszlopos tagja a csapatnak, és lemezről lemezre egyre jobban érvényesül basszusjátéka. Vaskos, tömény, és remek alapot ad a zenének. 

Maurizio Iacono egy egészen új oldalát mutatja meg. Viszonylag gyakoriak lettek a suttogások, a klasszikus hörgés, és sűrűbbek a magas tartományú screamek is. Ez abból a szempontból új, hogy az ő hangja ennél a csapatnál a legtöbbször inkább egyfajta nagyon hangos, agresszív szónoklatra emlékezetet, viszont itt közelebb van a Kataklysm világához, ami meglepő módon kifejezetten passzol is ehhez. 

Végeredményben elmondható az új Ex Deo lemezről, hogy jól sikerült. A "Caligvla"-t neki sem sikerült letaszítani a trónról, viszont mindenképpen emlékezetesebb, mint a "The Immortal Wars". Elsőre sokkoló volt ilyen formában hallani a gárdát, de úgy két-három újrahallgatással azért sikerült helyre ráznom magamban a friss irányt.

Igazából bárkinek ajánlható az album, mondjuk ha rosszul vagy a hörgéstől, akkor inkább tíz lépés távolság, de egyébként a "The Thirteen Years Of Nero" egy tipikusan bárki számára befogadható album lett, mellyel biztosan szerez magának néhány új érdeklődőt az Ex Deo.

8/10

ex_deo_2021.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9116697268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása