A melodikus death metal a ’90-es évek elején jött létre. A skandináv országok különösen sokat tettek a stílus népszerűsítéséért és fejlődéséért. Svédország különösképpen, nem véletlenül nevezik göteborgi stílusnak/metalnak is. Most kicsit elugrunk a szomszédságába, Finnországba.

A Finn Shadecrown 2012-ben alakult, de a debüt 2016-ig váratott magára. Az "Agonia" után 2019-ben megjelent a második lemezük, a "Riven" is, majd idén a friss korong, a "Solitarian". A hattagú csapatot Jari Hokka (ének), Joonas Vesamäki és Tomi Tikka (gitárok), Saku Tammelin (billentyűk), Janne Salmelin (basszus, tiszta ének), Kalle Varonen (dobok) alkotják.

Nem ismerem a banda előéletét és korábbi munkásságukat, de úgy vélem, hogy egy zenekarnak a harmadik albumára már markánsabb megszólalással kell bírnia és a saját hangját is meg kéne találnia. A Shadecrown nem tartalmaz semmi egyediséget, mindenesetre érti a műfaj hangzását, megszólalását, világát. Tökéletesen ismeri a terepet, de csak az ismert panelek pakolgatásából áll.

A korong nyolc tételt tartalmaz és ötven perc hosszú, ami esetünkben kellően túl van nyújtva. A lemez átlagosan ötperces dalokból áll (leszámítva a záró címadót) és viszonylag hamar kiismerhető a recept, melyből dolgozik a zenekar. A dalfelépítések, a témák mind rendben vannak, a zenészek profin hozzák a zenei alapokat. Az idő mégse a zenekarnak kedvez: csak úgy hemzsegnek a sablon- és töltelék elemek, és a monoton, egyhangú mély ének, melyet csak néha egy jobban elkapott refrén ment meg.

A lemezt a The Awakening nyitja, mely egy teljesen korrekt kezdés. Lefekteti az alapokat, a refrént is sikerült elkapni, letagadhatatlan melo-death. Sajnos az eszköztáruk véges, így majdnem minden puskaport ellőnek az elején, de ez a jobb nótákhoz tartozik. A következő Dark Heart Replica még tartalmaz új megoldásokat az eszköztárból, de a lemez előrehaladtával az ismert témák váltakozása, ismétlése kerül előtérbe.

Rengeteg üresjárat kapott helyett a lemezen, melyek el is nyújtják azt, de akadnak itt jobb darabok is. A Momentary Trails, Slivers vagy az Aeon’s Still mindenképp a lemez legjobbjai. Nemcsak a refréneket húzzák meg, melyek azért eléggé bekúsznak a fülekbe, hanem a sikeres dallamvezetést is, ami legalább indokolttá teszi az ötperces hosszúságú nótákat.

A záró Solitarian teljesen feleslegesen lett negyedórás. Nem is olyan, mintha egy dal lenne, inkább több különböző egybe pakolva. Nemcsak hogy az eddigi negatívumok mind összegyűlnek benne, de már az önismétlés is bőven jelen van. Ha kicsit gonosz akarok lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy aki nem akarja egyben legyűrni az albumot, akkor ezt tekintheti a lemez rövidített változatának.

Az album főként melo-death fanoknak ajánlott, akik nem csak az A-ligás csapatokra vevők, hanem hajtja a stílus szeretete annak minden sajátosságával, sallangjaival. Gondban is vagyok az értékeléssel, mert az anyag egy erős középszer, viszont jól van tálalva. Amilyen a külcsín, olyan a belbecs, vagy esetünkben fordítva. A hangzás rendben van, a borító is csinos. Az anyag szeptember 17-én jelent meg az Inverse Records gondozásában.

6,5/10