Ismét egy régi motoros metalcore csapat jelentetett meg új albumot. Már többször kifejtettem, hogy ez nem az én világom és nagyjából a stílust is úgy kerülöm, mint macska a vizet. Na, de ha már a sors így újra összehozott minket, akkor nézzük, mit nyújt most az Asking Alexandria.
A brit alakulatot 2008-ban alakította Ben Bruce gitáros. Átestek néhány tagcserén, de a jelenlegi felállást a gitároson kívül Danny Worsnop (ének, billentyűk), Cameron Liddell (gitár), Sam Bettley (basszus), James Cassells (dobok) teszik ki. Ez idő alatt a csapat rendre adta ki a lemezeit, járta a maga útját, majd itt a friss hetedik korong, a "See What's On The Inside".
Korábban volt már szerencsém a csapathoz és bátran kijelenthetem, nem lettünk barátok. Ez már régen volt, azóta történt ez-az, úgyhogy félreraktam előítéleteimet és gondoltam, nyissuk tiszta lappal. Az egyik legszembetűnőbb, hogy úgy látszik, őket is elérte a metalcore leszálló ága: ahogy a konkurens zenekarok egyre több egyéb stílust és színt vittek zenéjükbe, vagy tértek el kisebb nagyobb mértékben a műfajtól, úgy az Asking Alexandria is messzire hagyta gyökereit. Már köszönőviszonyban sincs egykori önmagával, de azzal nem vagyok tisztában, mikortól is kezdődött ez a változás.
A zenekar új zenei megközelítése a pop-rock vizein evez, olykor alterosabb felhanggal, igazán rádióbarát irányban. Az anyag leginkább kissrác-koromat juttatta eszembe, amikor kezdett elkapni a zene világa, de még korlátozottak voltak zenekutatási módszereim és éjjel-nappal a különböző zenecsatornákat néztem. Ott voltak azok a bandák, melyek persze keményebbek voltak, mint a tucat popzenék, mert eldörrentettek egy-két jobbféle témát, de mindig jött a lágy, dallamos rész és a fülbemászó refrének, melyek már túl puhává tették a muzsikát és megrekedve a két part között, hogy az egyik oldalt se szolgálják ki igazán. Valahogy így érzek most is, eltelt jó húsz év és megcsapott az idegen nosztalgia.
A "See What's On The Inside" tizenegy dalt rejt (beleértve az intrót is) negyven percben. Átlag három-négy perces számok dominálnak, receptre írt dalfelépítésekkel, kommersz módon. Egy kis laza intró után jön is az Alone Again, mely a végét leszámítva (üdítő gitárszóló és az a kis témázgatás is remek) igazi hagyományos rádiós rock. Ami rámondható az egész lemezre: dallamos témák, néhol keménykedős (mert csak ritkán pakolnak fel a srácok, általában csak maszatolás megy), énekelgethető refrének.
A recept kiismerhető, egyszerű dalszerkezetek, könnyed dallamvezetés, fülbemászó ének. A zenészek jól meg tudták fogni a stílust, a lemez egész jól indít. Majd a Faded Out és a Never Gonna Learn szépen építkezik tovább, jól összerakott nóták, az utóbbi az egyik legfogósabb nóta (érzek benne egy kis post-grunge feelinget, kis Puddle of Mudd-beütést) a lemezen.
Az anyag kicsit leül a közepére. Minden megy a megszokott mederben, de az összkép annyira nem működik, néhol túl is tolják és giccsessé válik, már túl langyossá. Néhány középszerű nóta után a lemez záró hármasa szintén jól elkapott lett.
A Misery Loves Company nagyon fogós lett, a Never Gonna Learn ikertestvéréhez tudnám hasonlítani. A Fame nagyon erős darab és a legkreatívabb tétel a lemezről. A záró The Grey meg szimplán csak működik, hozza az eddigieket, de azt jól. Nem ártott volna a bátrabb kísérletezés és a keménység a korongnak, így az egész túl egyszerű, kiszámítható lett.
Aki egy kis könnyed szórakozásra vágyik, úgymond egy laza kis mozira, annak megfelelő szórakozást tud nyújtani, de semmi több. A hangzás rendben van, a borító meg enyhén szólva is semmilyen. Az anyag október elsején jelent meg a Better Noise Music gondozásában.
7/10
