Rozsdagyár

AEON - God Ends Here (2021)

2021. október 15. - Dan696

aeon-god_ends_here_3000x3000px.jpg

Gyanítom, idehaza nem sok ember kapja fel a fejét a svéd Aeon nevének hallatán. Pedig 2014-ben még jártak is nálunk, egész konkrétan a Cannibal Corpse vendégeiként és meglehetősen masszív koncertet adtak a megboldogult Club 202 színpadán.

Egyébként többször is koncerteztek az amerikai kannibálokkal, és Alex Webster, a Corpse basszerosa egyszer még azt is találta mondani róluk, hogy: "Az Aeon zenészei death metalban a legjobbak között vannak, de ami tényleg elválasztja őket a többiektől, az a dalírásuk. Ritka a death metalban, hogy egy banda egyszerre brutálisan zúzós és betegesen fogós". Azért, hogyha a műfaj egyik legelismertebb zenekarának egyik ikonikus zenésze mond ilyet a csapatodról, az jelent valamit.

Jómagam a 2010-es "Path Of Fire" lemez óta követem őket, és igazából Webster mester minden szavával egyet tudok érteni. Kevés olyan zenekar van, mely ilyen brutális mennyiségű tagcsere után is működőképes tud maradni. Csak dobost négyszer, basszerost háromszor váltottak, és akkor a többi hangszerest még nem is említettem. Igazából két figura biztosít stabilitást a csapat számára. Az egyik az énekes, Tommy Dahlström, a másik a gitáros és fő dalszerző, Zeb Nilsson

Legutolsó albumuk, a 2012-es "Aeons Black" elég nagy favorit nálam. Konkrétan az MP4-em ömlesztett szekciójának első két dala arról az albumról van (Still They Pray, Nothing Left To Destroy) és picivel később előkerül még három dal (Garden Of Sin, I Wish You Death, Die By My Hands). Szóval igen, mondhatjuk, hogy ennek a fényében vártam az új lemezt, mely közel kilenc év után végre megérkezett. Úgy érzem, hogy az elvárásaim az eddigi albumok fényében megalapozottan magasan voltak, és ezek csak még feljebb kúsztak, amikor kiderült, hogy az új dobos Janne Jaloma, aki 2018 óta gyötri a bőröket a Dark Funeralban. 

Egy rövid, instrumentális bevezetés (The Nihilist) után gyakorlatilag egyből beindul az üzemi húsdarálás a Liar's Dennel. Itt egyből kiütnek a klasszikus Aeon-stílusjegyek. Sziklaszilárd death metal alap és életérzés, de a megszokott technikás, helyenként black metal ízekkel fűszerezett valójában. Igazából, ha nagy egészében szeretném összefoglalni a lemezt, meg úgy általában a csapat munkásságát (nagy progresszióra két album között nem érdemes számítani az ő esetükben), akkor olyasmit képzeljen el a laikus hallgató, mintha a Cannibal Corpse-ot és a Deicide-ot mixelnéd, és masszívan átitatnád a svédekre jellemző elemekkel (precíz, változatos riffek, gyakori, patikamérlegen lemért tempóváltások, itt-ott megjelenő hangulatkeltő dallamos témák/átvezetők). 

Amit szinte teljes mértékben megmaradt az előző album nyomán, azok a két-három dalonként megjelenő instrumentális átvezetések. Ettől kicsit koncepciózus jelleget kap ez a közel 50 percnyi halálfém, de hogy ez valóban így van-e, azt sajnos sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, ugyanis erre utaló nyilatkozatot sehol sem találtam. Mondjuk a svédek zenéjében, ha úgy nézzük, technikailag mindig megvan a koncepció, bár ez kimerül a blaszfémia-sátánizmus-keresztény gyűlölet szentségtelen háromságában. A Deicide jelleg elsősorban itt jelenik meg.

Azért azt nem mondanám, hogy ne lennének itt kifejezetten jó vagy érdekes dalok. Kapásból ott van az előzetesen bemutatott Church Of Horror, mely azon túlmenően, hogy egy nagyon okosan összerakott headbanger-dal, kifejezetten jól össze is foglalja a lemez lényegét. Igazából arról az útról, melyet ez a dal előre kitaposott, nagyon nem is tér le a lemez, már az átkötéseken túlmenően. De izgalmas még a Let It Burn című tétel is, melynek ugyan riffjében van egy kis Dying Fetus jellege, de ez inkább csak hozzá ad. 

Ami talán egy kicsit meglepőbb, az a címadó God Ends Here, mely egy meglepően epikus dal, már-már Behemoth-ot idézően ünnepélyes. Sötét, komor billentyűs aláfestések, Omen-szerű kórusok, és egy tíz tonnás kalapács erejével döngölő középtempók alkotják a dal gerincét. Elsőre sokkoló volt, de nagyon hamar vált az egyik abszolút kedvencemmé. 

Természetesen a gyilkolós, másnak a halálát kívánós dal erről a lemezről sem maradhatott le. Ezt ezúttal a beszédes című Just One Kill a felelős a pokoli vérfürdőért. Egyébként remekül teszi a dolgát, a refrén tömény vokáljai kimondottan jól szólnának koncerten, úgy, hogy a közönség skandálja. A záró Queen Of Lies egy kicsit nekem kakukktojás. Igazából ez egyfajta death-thrash kombó, de nem érződik az album lezárásának. Erre akkor már inkább a címadót kellett volna használni. Egyáltalán nem egy rossz dal, csak érzetre és pozícióra nem stimmel. 

Ami elsőre feltűnhet az embernek, hogy elég masszívra sikerült a számlista. Ez konkrétan 16 dalt számol és a vége olyan 50 perc környékén van. Egyrészt megértem, mert majd egy évtized alatt azért össze tudnak gyűlni az ötletek és a kész dalok, de nem érzem azt, hogy tizenkettő vagy tizennégy tétel ne lett volna elég. Az a pár extra nóta meg mehetett volna bónusznak valamilyen extra kiadásra, mert így azért becsúszott pár töltelékdarab, melyek ugyan nem rossz dalok, csak kicsit időkitöltésnek tűnnek. Ilyen például a Let The Torturing Begin vagy a Severed

Ami még nem annyira tetszett most, az a hangzás. Kétségtelenül megdörren, és most kicsit közelebb is van a klasszikus old-school megszólaláshoz, de hiányzik az a fajta masszív arcbamászás, mint az előző két lemeznél. Lehet, csak az én fülem ült rá túlzottan arra, de ezt az új soundot még szoknom kell.

Pedig egyébként lenne mint hallgatni. A témák most is remekül ki vannak találva. Hallani, hogy a Zeb Nilsson/Daniel Dlimi páros nagyon készült erre a nagy visszatérésre. A riffek vaskosak és fogósak, a szólók tökéletesen vannak elhelyezve, és pont úgy ütnek, ahogy azt egy death metal lemeztől elvárja az ember. Cserébe Tony Östman basszusjátéka elég halvány. Nem mondanám nem létezőnek, de ez az alap sound pont elég volt arra, hogy ebből nagyon nehezen lehet kibogarászni. Viszont amikor hallani, akkor megéri kiélvezni, mert betonstabilan játszik. Ha kicsit több megjelenítést kapna, szerintem még egy következő Alex Webster is meglenne a pasasban. 

Janne dobolása remekül passzol az Aeon világához. Hallani, hogy több különböző műfajból építkezik, nem pusztán black és death metalból. Ezért a blastok nincsenek is túltolva, és minden tempóváltásnak van miértje. Tommy Dahlström igazából olyan énekesként, mintha összekevernéd Glen Benton szövegeit és kiállását Corpseginder technikájával és tempójával, illetve a Vaderből Piotr Wiwczarek karakteres, mély orgánumával. 

Eltekintve a néhány gyengébb daltól a lemezen, kijelenthetem, hogy a "God Ends Here" ténylegesen az az album, melyre megérte várni kilenc évet. A csapat önmagához képest kifejezetten változatos anyagot rakott össze, jó pár nagyon emlékezetes pillanattal. Talán legközelebb a hangzást is sikerül teljes mértékben ehhez igazítani, és akkor én is magasabb pontszámot tudok bevésni a cikk végére. Nem született meg az új "Aeons Black", de még csak az új "Rise To Dominate" sem. De a "God Ends Here"-nek nem is ez a hivatása, a sajátját viszont remekül látja el. 

8/10 

aeon_jpg.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5216721956

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása