Rozsdagyár

HATE - Rugia (2021)

2021. október 15. - Dan696

hate_rvgia_3000x3000_net.jpg

Szánom-bánom, de az előző Hate-album valamiért 2020 év végéig teljesen kimaradt az életemből. Ez már csak azért is szegénységi bizonyítvány, mert a Rozsdagyár berkein belül a bemutatkozó cikkem az azt megelőző 2017-es "Tremendum" lemez volt, melyet imádtam, és ha ma kéne írnom róla, akkor jóval terjengősebb lenne a cikk, de a 10/10 akkor is szó nélkül menne rá (magát a cikket ITT találod).

Ugyan a 2019-es "Auric Gates Of Veles" albumot (cikk ITT) Chris kolléga hozta tető alá, és egy szerényebb nyolc és fél ponttal díjazta a lengyel black-death brigád teljesítményét, de így utólag meghallgatva az anyagot azt kell mondjam, egyet kell értenem a kolléga minden sorával és bevésett osztályzatával. Komolyabban végighaladva a csapat életművén, rá kellett jönnöm, hogy teljesítményük erősen hullámzó képet mutat, mely hol egészen fantasztikus, jó példa erre a már említett "Tremendum" vagy a 2013-as abszolút kedvencem tőlük, a "Solarflesh: A Gospel of Radiant Divinity", hol viszont leginkább átlagosnak mondható, mint a 2015-ös "Crvsade:Zero" vagy a debütáló '96-os "Daemon Qui Fecit Terram". Vajon ebben a hullámzásban hogy teljesít az idei "Rugia"? 

Két szembetűnőbb változás figyelhető meg a korábbi korongokhoz képest. Az első, hogy sokkal black metalosabb az összkép, mint korábban bármikor. Ez egyrészt jó, mert hoz egyfajta változatosságot, ami így, tizenegy album után már nagyon ráfért a csapatra, másrészt viszont így egy kicsit nehezebb leválasztani őket az átlag lengyel feketefém színtér nagyjáról, cserébe kevésbé hajaznak a Behemothra. 

A másik változás a tematika. Bár továbbra sem beszélhetünk kereszténybarát szent zenéről, de a sátánozás jóval alacsonyabb fordulatszámon pörög, helyét a pogány miszticizmus vette át nagyrészt. Ez mind a designban, mind a szövegekben tetten érhető. 

A kifejezetten hangulatos címadóval nyit a lemez. Ebben a négy és fél percben tömören át is jön az album lényege, a következő fél órában nagyjából ebből a fegyvertárból gazdálkodik a brigád, kisebb kilengésekkel. Ilyen kilengés például a klipes Resurgence. Ez egy jóval hatásvadászabb oldalát mutatja a csapatnak. Főleg a verze első felében a dob/basszus kombóból felépített, majd enyhén thrashes riffelésbe csapó megoldása miatt, hogy ezt egy komor, de epikus refrénnel koronázzák. Kiemelendő még a Velesian Guard című tétel. Fontolva menetelős alapriff, kellemesen fokozódó bedurvulással. Ennél a dalnál több ponton érezhető egy visszafogott Watain-hatás, és ez maximálisan jót is tesz neki.

Az Exiles Of Pantheon kórusai különleges, már-már ünnepi hangulatot kölcsönöznek a dalnak, és erre a dal utolsó harmadát felvezető dobkiállás csak még jobban ráerősít. A zárásnak szánt szóló pedig a csapat egyik legjobbja. A Saturnus félig-meddig középtempós riffelése, és Slayert idéző tremoló mutatványai számomra a lemez csúcspontjai. Sőt, igazából a "Solarflesh.." albumon helyet kapott Festival Ov Slaves tétel óta a legjobb, amit tőlük halottam. 

Sajnos két olyan dalt is fel tudok hozni, melyek nem annyira sikerültek, hogy úgy mondjam, kellemetlenül klisések. Az egyik ilyen az Awakening Of The Gods Within. Rossznak ugyan nem mondanám, kellemesen el lehet bólogatni rá, de meglehetősen tizenkettő egy tucat jellege van. A másik ilyen, a The Wolf Queen. A probléma ugyanez, csak annyi toldással, hogy ez a második dal, mely kifejezetten ijesztő volt. Főleg, ha azt is számításba vesszük, hogy a nyitó tétel nagyon erős, és ilyenkor az emberben óhatatlanul is kialakul egyfajta "ugye nem csak ez az egy dal volt jó a kilencből" érzés. Hála az égnek nem. 

Újdonság, hogy a ritmusszekció teljes egészében lecserélődött tavaly. A dobos Pavulon helyét a Neolith soraiból ismerős Daniel Rutkowski vette át (itt Nar-Sil néven püföl). Játéka ízes, feszes és tiszteletet parancsoló. Főleg ami a lábdobot illeti. Van erő ebben a 23 éves srácban... Basszeros téren nem igazán volt kialakult helyzet az elmúlt pár évben, néhány beugrós, időnként meg az énekes Adam vette a basszusgitárt a nyakába. 2020-ban csatlakozott hozzájuk egy aránylag ismeretlen arc, Tomasz Sadlak, aki itt Tiermes néven penget. Ügyes figura, témái tisztán kivehetőek és karakteresek. 

A 2017 óta a csapatban gitározó Dominik Prykiel most is hozza a formáját. És még szintet is lépett: a szólók sokkal jobbak mint eddig bármikor, ez egyébként főleg a Sun Of Extinction című dalban feltűnő. És bár a témák zömét továbbra is Adam szállítja, kettejük kombinációja nyerő duót eredményez. Adam the First Sinner (öcsém, ez a név...) hangja továbbra is enyhén emlékeztet Nergaléra, de most több magasat használ, és ez az egyébként néha talán picit lapos vokáltémáknak masszív boostot ad. 

Kicsit gondban vagyok a verdikttel. Maga a "Rugia" lemez jó lett, a csapat jobb arcát mutatja, vagyis mindenképpen az emlékezetesebbet. Viszont itt is, mint oly sok más albumnál, előjönnek az olyan töltelékdalok, melyeken az ember csak minél hamarabb túl akar lenni. Ráadásul ezek pont az anyag két olyan pontján jelentkeznek, ahol nem kéne. A legelején, ahol még spannolni kéne és pont a közepén, ahol olyat kéne mutatnia, hogy azt érzem, hogy "oké, az első fele jó volt, de ez most még kíváncsibbá tett, hogy mi vár a katarzis környékén". Ezeket leszámítva viszont tényleg egy jól sikerült album az új Hate, viszont ezt ezúttal inkább főleg a műfaj szerelmeseinek ajánlom. 

8/10

hate2021.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5716722084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása