Előre lelövöm a poént: az amerikai, Connecticut állambeli technikás/progresszív death metal csapat, a Xenosis kiadta az év egyik legizgalmasabb ilyen stílusú anyagát. Az október 1-én "Paralleled Existence" címmel megjelent negyedik soralbumuk a maga ötven percével és nyolc tételével olyan eszméletlen zenei agymenés, mely jórészt állva hagyja az egész mezőnyt, habár a német Obscura azért még tartogathat idén meglepetéseket.
Egész egyszerűen imádom az ilyen eszetlenül komplex, totálisan őrült cuccokat, melyek tudatosan, illetve inkább ösztönből és nagy vállrándítással mennek szembe a ma korszellemével, a tíz másodperces videók és a háromperces dalok uralta figyelemküszöbbel és az egy kaptafára készült elektronikus popmaszlaggal. Don Quijote és a szélmalom juthat eszünkbe, ha ironikusak akarnánk lenni, de nem akarunk: a cinizmusból és a nihilizmusból épp eleget kapunk nap mint nap az idiótábbnál idiótább tévéműsorok, influenszer-videók és gonzó-újságcikkek képében.
A Xenosis zenéjében és hozzáállásában ugyanis semmiféle vicceskedésnek vagy komolytalanságnak nincs helye: a dzsessz, a progresszív metal és a disszonáns, kitekert, de valahogy mégis groove-os death metal olyan ellenállhatatlan elegyével dolgoznak, hogy tényleg öröm hallgatni őket.
A csapat 2009-ben alakult meg, egy EP és egy demó után érkezett 2012-ben a debütalbumuk, a 2018-as "Devour And Birth" című harmadik korongjuk pedig már komolyabb undergroundbeli hullámokat is vetett. Az új lemezük előtt zajlott le a banda talán legjelentősebb váltása: Keith Benway személyében új másodgitáros érkezett, illetve az együttes friss basszusgitárossal bővült Craig Breitsprecher révén, így mára, ha jól számolom, már csak Gary Marotta ütős maradt alapítóként a brigádban. Ennek révén a korábbi színtiszta technikás death vonal kissé elbillent a progresszív irányba, de ennek csak örülni lehet.
Átlagosan hatperces zenei mini-eposzok sorakoznak a lemezen, melyen egyértelműen a hangszereseké a főszerep, Sal Bova frontember teljesítménye megmarad a hörgésnél, illetve a legfeljebb középregiszteres rikácsolásnál és mivel a mixben eléggé hátra is van keverve az ének, így kimondatlanul is a gitárokon, no meg az egész egyszerűen embertelen dobteljesítményen van a hangsúly.
Kezdjük a dobokkal: Gary Marotta egy állat, ez tény és nincs értelme vitatkozni ezen. A teljesítménye kapcsán nem a gyorsaság, az egy másodperc alatt leütött harminckettedek száma vagy éppen a poliritmikus zsonglőrködés a lényeg, hanem a zeneiség: olyan filleket, díszítéseket pakol a dalokba, ráadásul olyan groove-ot, lüktetést ad még a legszikárabb daraboknak is, hogy csak nézünk. Ráadásul mindez egyáltalán nem megy a dalok befogadásának rovására, azaz nem üti szét azokat, hanem kifejezetten finom dolgokat hoz be a nótákba. Már csak emiatt is óriási élmény a "Paralleled Existence".
A másik tényező a szólók és a riffmunka minősége. Számtalan zenekar az egész diszkográfiáját kihozhatná mindabból, amit a gitárosok itt művelnek: embertelen az egész. Lávaként felbuggyanó, őrült futamok, távoli nebulákban össze-vissza cikázó virgázások száguldanak végig a korongon: egy másodpercre sem fognak unatkozni a stílus rajongói, azt ígérhetem.
Számomra teljes meglepetésként hatott, hogy a "Paralleled Existence" független szerzői kiadásban jelent meg: legalább öt-hat olyan, erre a szcénára szakosodott jó nevű kiadót fel tudnék most sorolni, amely a fél karját odaadná, hogy ők hozhassák ki az amerikai banda anyagait. Érzésem szerint a Xenosis mindenképpen jobban járna egy rendes promócióval megtámogatott, koncertszervezésben is jártas hasonszőrű lemezistállóval, mert a zenéjük ezt bőven megérdemelné. Így viszont félő, hogy tényleg csak az underground legalját fogják tudni megkarcolni és még a színtéren sem fognak ráugrani az albumra.
A "Paralleled Existence" egyébként nem könnyű cucc: ezt egyáltalán nem lehet háttérzeneként hallgatni, ehhez bizony oda kell ülni és végigfigyelni az összes finom megoldást, mert csak így jön ki elő a zeneiség és az a hatás, melyet a Xenosis megcélzott. Ráadásul szó sincs arról, hogy valamiféle régisulis esztétikával dolgoznának az amerikaiak: találhatunk itt deathcore-os vagy éppen djentes dolgokat is, ha nyitott füllel közelítünk hozzá.
Egy szó mint száz: kiemelkedő technikás/progresszív anyag a csapat negyedik soralbuma, egyedül talán az ének terén lehetne némileg több változatosságot belevinni a szerzeményekbe, így növelve a befogadhatóság mértékét. Ettől eltekintve szinte minden tökéletes: a hangzás bitang, a borító is telitalálat, a tartalom pedig önmagáért beszél. A stílus rajongóinak erősen ajánlott, ez nem is kérdés.
9,5/10
