Rozsdagyár

DREAM THEATER - A View From The Top Of The World (2021)

2021. október 23. - Kovenant

dream_theater_cover.jpg

Kevés olyan orbitális és totális mellényúlást produkált a rock- és metalszíntér egész történelme során, mint a progresszív metal vezérlő tábornokainak, az amerikai Dream Theater nevű legendának a 2016-os "The Astonishing" című rettenete (lemezkritikánk ITT olvasható). A DT-tábor érezhette a bajt és rá három évre óriási hátraarccal kiadták "Distance Over Time" címmel a sokkal rövidebb, kompaktabb és a klasszikus prog-metal hangzásukat korrekten hozó anyagukat (kritikánk ITT olvasható). 

Eltelt újabb két év és október 22-én meg is jelent az InsideOut kiadó gondozásában a kissé áthallásos módon szerénytelen című "A View From The Top Of The World". Egészen hihetetlen belegondolni, hogy Mike Portnoy dobos is már több, mint tíz éve távozott a csapatból és a friss korong immár az ötödik a sorban az őt pótló Mike Mangini ütőssel. 

Minden tiszteletem az új dobos irányába, de számomra egyértelmű, hogy Portnoy kiválásával az együttes az egyik kreatív motorját és dalszerzőjét vesztette el és Mangini - legyen bármilyen kiváló zenész is - ebben a tekintetben képtelen kitölteni ezt a hiányt. Így ma már a Petrucci - Rudess duó a fő komponista és érzésem szerint itt keresendő a tíz éve tartó útkeresés oka. Ebben a legnagyobb szerepe talán a billentyűs kabaré- és musical-mániájának van, mert ilyen irányú ökörségei rendre megjelennek a legkirályabb DT-dalokban is, ami engem kifejezetten bosszant és idegesít.

A 2019-es előző anyaguk rendben volt, de ha kínoznának, sem tudnék visszaemlékezni egyetlen dalára vagy témájára sem a "Distance Over Time" korongnak. Az új lemez viszont érdekes lehet még a fanatikusok számára is, mert több szempontból első a zenekar tekintetében.

Ez az első albumuk, mely már a banda főhadiszállása, a DTHQ falai között kiépített saját stúdiójukban került felvételre, James LaBrie kanadaiként most először csak az interneten, távol a felvételektől segített be néhány dal megírásában, mivel a pandémia miatt hazájában ragadt és csak 2021 márciusában tudta felénekelni az anyagot, miközben a többiek már négy hónapja gyúrták közösen a cuccot a stúdióban. Végül pedig John Petrucci gitáros elsőként használt nyolchúros hangszert egy DT-album rögzítésekor.

Mindezek természetesen csak afféle érdekességek, mert a lényeg a zene: az amerikai banda esetében pedig újra és újra az a kérdés merül fel, hogy a három és fél évtizedes pályájukkal a hátuk mögött mennyi puskaporuk maradt még, azaz mennyire képesek (és akarnak-e egyáltalán) megújulni, illetve mennyi mondanivalójuk maradt a tarsolyukban.

Az természetesen egyértelmű, hogy óriási zenészekről van szó, a stílus csúcselőadóiról, így az új album is gyönyörűen szól, produkciós szempontból kimagasló az anyag, az instrumentális játék lenyűgöző, ráadásul LaBrie - minden bizonnyal az idő múlása miatt - már jó ideje hanyagolja azokat az üvegrepesztő magasakat és leginkább középfekvésben énekel, így ez a számomra mindig is zavaró negatívum is eltűnt a Dream Theater dalaiból.

Az előző lemezzel ellentétben, melyen főleg öt-hatperces nóták sorakoztak és az egész korong ötvenhat percnyi játékidővel rendelkezett, az új anyag visszatér az ezredforduló körüli sémához és körbejárósabb, hosszabb tételek sorakoznak itt, a záró címadó szám például szerényen húszperces. Van bőven hely az instrumentális elszállásoknak, a kiadós gitár- és billentyűszólóknak, szóval a klasszikus progresszív jellemzők rendesen jelen vannak, ám a Dream Theater nem felejtkezett el a dallamokról sem.

Sok-sok éve érzem azt már velük kapcsolatban, hogy kiveszett a zenéjükből a váratlanság, a meglepetés ereje, éppen ezért estek jól a Transcending Time '80-as éveket idéző AOR/hard rock megoldásai és atmoszférája. A nyitó The Alien és a remek refrénnel rendelkező Answering The Call is kiváló: ezek tulajdonképpen standard DT-tételek, csakúgy, mint a Sleeping Giant

Az egész korong rendkívül egységes hangulatú, míves munka: egyetlen kivételt találtam csak, mégpedig az Invisible Monster című, klipet is kapott szerzeményt, mely amolyan Dream Theater-kvintesszencia, de éppen ezért olyan, mintha már ezerszer hallottuk volna. Klisés, unalmas, a mégannyira profi megszólalás és előadásmód ellenére is: ez egyértelműen tölteléknóta. A fentebb említett nyolchúros gitár jelenlétét egyébként nem érzékeltem: egyedül az egyébként állat és bitangjó Awaken The Master mélyre hangolt, horzsoló riffjének hallatán jutott eszembe a dolog. 

Összességében ez tehát egy kifejezetten erős DT-album lett: érzésem szerint a Mangini-éra legjobbja. Semmi olyasmit nem hallunk, amit ne hallhattunk volna már sokszor a csapat történetében, de ha az amerikaiak elkapják a fonalat, akkor élmény figyelni őket. Én azok közé tartozom, akik ha megszeretnek egy bandát és az stabilan hozza a minőséget és nem nyúl mellé, akkor életük végéig tudják hallgatni az együttes lemezeit.  

Lehet erre azt mondani, hogy a Dream Theater már hosszú évek óta biztonsági játékot hoz, de az ő biztonsági játékuk még mindig a színtér csúcsteljesítményét jelenti. A "Pillantás a világ tetejéről" cím ezért annyira nem is tűnik nagyzolásnak.   

9/10 

dream_theater2021.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9516733558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása