Megismerkedésem az amerikai Ice Nine Kills zenekarral nem mondható egy klasszikus szerelem első hallásra love metal történetnek. Felidézni sem tudnám, hogy pontosan melyik dalt hallottam tőlük először, de a hatásra tisztán emlékszem. Úgy másfél perc után nyilvánvalóvá vált, hogy egy alap metalcore bandáról van szó, de főleg abból a rétegből, melytől aránylag hamar fog el a hányinger. Értsd: alapvetően súlyos riffek, pengeéles szólók, breakdown túladagolás, masszív hörgések, és egy mindent leuraló pophangulat, úgy a vokálok terén, mint a zene konstrukciójában. Bocsánat a műfaj minden elkötelezett rajongójától, de ízléstelenségek és pofonok.
Belehallgattam, elkönyveltem a konklúziót, lapoztam. Aztán egyszer csak egy szembejött velem az általam nagyra értékelt, horrorfilmek kill-countjával foglalkozó Youtube-csatornán egy podcast, melyben James A. Janisse beszélgetőpartnere a gárda énekese, Spencer Charnas volt. Ezen a ponton derült ki, hogy az alap scene-kid dolgokat teljesen hátrahagyó csapat mára horrorfilmek megzenésítésén ügyködik. Legalábbis az előző album óta (2018 - "The Silver Scream"), ami egy alapvetően Salem városából származó bandánál talán nem is annyira meglepő. Ez már elég ajánlólevél volt, hogy adjak nekik még egy esélyt. És a pokolba is, nem bántam meg.
Aki aktívan követi a magazin munkásságát, annak feltűnhetett, hogy csak tavaly két olyan albumról is született cikk, mely a lehető legmélyebbre ás a retro-horrorfilmek világában (ezeket a cikkeket ITT és ITT találod). Ez főleg a már-már perverz módon történő rajongásomnak köszönhető, melyet a műfaj felé tanúsítok egészen kis kölyök korom óta, de másodtényezőnek ott van még az a tény, hogy ha bármikor mixelték a metalt a horrorral, az még rosszul nem sült el.
Jelen albumunk egy kellemes, hogy úgy mondjam, andalító éneklős, misztikus intróval nyit, majd egy kvázi albumpromónak is betudható, de egyébként a címadóként funkcionáló Welcome To Horrorwood című dallal támad a csapat. Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy a hangzással egy percig sem lesz gond. Nem a szokványos, metalcore-ra jellemző, fájóan tiszta és csíramentes, minél inkább populáris soundot kapunk, hanem megvan a maga koszossága, és ez rettentő jót tesz a lemeznek.
Az első tematikus dal az albumon az A Rash Decision, mely a 2002-es Kabinláz című filmet veszi alapul. Ez még egy klasszikusabb core-os dal. Ami ad egy extra löketett neki, az az ügyesen tagolt refrén. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy az énektémák egyszerűen fantasztikusak. Spencer ugyan sok mindent csinál vokál terén, de amikor a tiszta témák kerülnek elő, ott villan csak meg igazán ennek a figurának a tehetsége.
Az Assault & Batteries mindannyiunk kedvenc megszállt gyerekjátékát dolgozza fel, Chucky-t és a Gyerekjáték-filmeket, de főleg az első részt, még '88-ból. Maga a dal remekül adja át ennek a filmnek és karakternek a világát. Valahol egy kicsit kaotikus, de még is rendezett, és éktelenül mocskos a nyelvezete, de az extra gyerekkórusokkal van egy olyan morbid bája, melyen nem lehet nem mosolyogni.
Az 1960-as kult-klasszikus mesterművet, a Psycho-t szerintem senkinek nem kell bemutatni. A beszédes című The Shower Scene pont ezt az Alfred Hitchcock-alapművet dolgozza fel, sajátos romantikával. Hatalmas énektémák, és egy olyan penge ütős kórus szekció, mely egyszerre veszélyesen fogós, de valahogy szörnyen sötét is. És akkor a remekül kiszámolt breakdown-t a dal közepe felé még nem is említettem.
A Funeral Derangements abból a szempontból aktuális, hogy az alapjául szolgáló Stephen King-novellából készült eredeti, '89-es Kedvencek temetője pont 2019-ben kapott egy újragondolást. Ez egy jóval masszívabb, sötétebb dal. Itt jön elő először élesen a horrorvonal. Bár a refrén továbbra is eszméletlen bombaszttal üt, de sok aspektusában közelebb van ez a dal a klasszikus death metal alapokhoz. De ez sokat dob az összképen, főleg, hogy fogunk még hasonlókkal találkozni az album további részében.
Személyes kedvencem, a Rainy Day abból a szempontból kicsit kakukktojás, hogy bár alapvetően Paul W. S. Anderson Kaptár-filmjeit veszi alapul, inkább érződik úgy hangulatában mint megvalósításában az ennek alapjául szolgáló Resident Evil játékok szellemi örökösének. Ezt leszámítva ez egy telitalálat. Az album legjobb riffjével rendelkezik a dal, és egy olyan parádésan építkező dalszerkezettel, hogy képtelenség nem imádni. Érdekesség, hogy ennek a nótának a kibővített klipjében feltűnik a már korábban említett Youtuber, James A. Janisse. Jövedelmező volt az a podcast....
A lemez legelegánsabb dala tagadhatatlanul az Amerikai Pszichót dalba foglaló Hip To Be Scared. A film ikonikus baltás gyilkosság jelenetében elhangzó Huey Lewis-dal címének átköltése szinte adja magát (az eredeti a '86-os "Fore!" album slágerének a címe: Hip To Be Square). Itt egyébként bejönnek a képbe a vendégénekesek is. Első körben a Papa Roachból Jacoby Shaddix, aki bár háttérvokál, de hangja mégis ad egy masszív toldást a dal alapvetően is betonbiztos megvalósításának.
A '81-es Véres Valentint feldolgozó Take Your Pick az egyik legkomolyabb darálás a lemezen. Erre csak pluszban rádob, hogy a második vendég ebben a dalban tűnik fel, Ő pedig nem más, mint a Cannibal Corpse fő emberevője, Corpsegrinder. Innentől a mészárszék adott, és ez remekül megy is a csapatnak. Patrick Galante a dobok mögött igen csak elemében van ebben dalban. A Clive Barker klasszikusát (Hellraiser) feldolgozó The Box egy hagyományosabb metalcore tétel, masszív csordavokálokkal, modern riffeléssel és popos hatású, drámai refrénnel, plusz két énekessel. Az egyik az Atreyu multitehetsége, Brandon Saller. A másik Ryan Kirby a Fit For A King soraiból.
Talán az album egyik legszimplább dala a F.L.Y.. Ez David Cronenberg Légy című klasszikusát zenésíti meg, és bár megvan a sajátos, helyenként nu-metalos lüktetése, de ez az egész világ annyira messze áll tőlem, mint Los Angeles Miskolctól. Kedves színezék Buddy Nielsen jelenléte (Senses Fail), de annyit nem dob az összképen, hogy komolyan felkapjam a fejem rá.
Ellentétben a következő dallal, mellyel végre ráülünk a gore-vonatra. A Würst Vacation Eli Roth kult-klasszik torture pornját, a Motelt dolgozza fel, pont úgy, amilyen maga a film is. Agresszív, mocskos, emberien szadista, és maximálisan naturalista. A számot mindenkinek ajánlom, a filmet (akármelyik részt a háromból, de főleg az első kettőt) 18 év fölött, erős gyomorral és idegzettel.
Az album végéhez közeledve a holtak is megelevenednek, hála az Ex-Mørtis-nak. Mint Evil Dead-feldogozás, szinte hibátlan, még Bruce Campbell referenciákat is kapunk a dalban, főleg az ikonikus "Groovy!" egysoros üt úgy és ott, ahol kell. Egyébként egy kicsit rokonnak érződik az album eleji The Shower Scene című darabbal, főleg ami refrént illeti, de ennyi még bőven belefér.
A zárás lassan és drámain építkezik. Őszintén, talán nem kellett volna meglepnie a Farwell II Flesh-nek, hiszen így egy jól kigondolt, keretes szerkezetet kap a lemez, de valahogy egy sokkal nagyobb blastra számítottam lezárásnak. Így sem rossz, de kellett pár utánhallgatás, mire el tudtam fogadni.
Őszintén szólva nem gondoltam, hogy képes lesz nekem olyat mutatni az Ice Nine Kills, ami szépen fokozatosan győz meg róla, hogy van értelme adnom nekik még egy esélyt, és hogy ezzel még jól is járok. Tévedésbe ne essünk, a korai dolgaikat továbbra sem tudom befogadni és az előző albumot is maximálisan a kólával elmegy kategóriába sorolom, de tény, hogy a "The Silver Scream 2...." kimondottan jól sikerült lemez lett. És ami ritka, azokhoz is tud szólni, akik esetenként teljesen elzárkóznak a műfajtól.
9/10
Fotó: F. Scott Schafer
