Rozsdagyár

WHITECHAPEL - Kin (2021)

2021. november 03. - Kovenant

whitechapel_cover.jpg

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a deathcore hajdani nagy alapbrigádjai, de mindenesetre a legnépszerűbb zenekarai sorra hagyják el a süllyedő hajót. Csak példaként néhány név és a választott menekülési útvonal: Carnifex - blackened szimfonikus deathcore, Bring Me The Horizon - elektro-rágógumi pop, Suicide Silence - nu metal (habár ők a 2017-es, óriásit perecelő lemezük után kétségbeesett hátraarcot csináltak). A Fit For An Autopsy pedig afféle Gojira-jellegű modern alternatív metallal próbálkozik majd jövő januári korongján, de én már várom a Thy Art Is Murder country-bluegrass-gospel lemezét is.

A stílus egyik legnépszerűbb formációja, a Tennessee állambeli Whitechapel már a 2016-os "Mark Of The Blade" albummal megkezdte hosszú menetelését, mely a 2019-es "The Valley" korongjukon folytatódott (lemezkritikáink ITT és ITT olvashatók). Az irány pedig a befogadhatóság növelése a tiszta ének, a dallamok és a rádióbarátabb dalok révén.

Phil Bozeman hörgése az egyik legbitangabb az egész mezőnyben, azonban tiszta énekhangja is meglepően kellemes és erős: erre minden bizonnyal a zenekar is ráeszmélt, mert mára már gyakorlatilag ez viszi a prímet a banda nótáiban, bármennyire is furcsa ez. A Metal Blade kiadó gondozásában október 29-én megjelent nyolcadik soralbumuk, a "Kin" pedig ismét továbblép egyet, de zeneileg még mindig nem sikerült végleges döntést hozniuk és ez bizony néhol furcsa eredményre vezetett.

A Whitechapel ugyanis rengeteg hatást összegereblyézett ahhoz, hogy eszköztárát felfrissítse: itt van ugye a deathcore-alap, helyenként a göteborgi dallamos death szcéna melódiái és riffjei, az amerikai alternatív metal dolgai (Tool, khmmm....), az új évezred amerikai heavy metal hullámának power riffelése (5FDP például) és hát egy olyan meglepő összetevő, mely az összes többit túlharsogva veszi át uralmát a szerzeményekben.

Ez az elem pedig nem más, mint az amerikai (néha country-ihletettségű) rádiórock, melynek az elmúlt húsz évben kétségtelenül a sok metalrajongó által csak patás ördögként aposztrofált Nickelback volt a zászlóshajója. Ha valaki mondjuk tíz évvel ezelőtt azt merészeli felhozni, hogy a Whitechapel majd pont az ártalmatlanul semmitmondó, ámbár kétségkívül kellemes kanadaiak munkásságát emeli be a dalaiba, akkor azt minden bizonnyal páros lábbal rugdosták volna be a legközelebbi zártosztályra.

Pedig ez a helyzet, mese nincs. A jó hír, hogy az amerikaiak korántsem a pop felé mozdultak el, hanem a társstílusokból szemezgettek, miközben a deathcore eszközeit tényleg csak alapozásként használják. A probléma azonban az, hogy ez a két elem (Nickelback dallamok és deathcore zúzás) olyan mértékben ellentétes, inkompatibilis egymással, hogy a végeredmény igen bizarr, sokszor egyenesen komikus lett.

Ha jól számolom, mindösszesen három olyan dal kapott helyet a lemezen, mely csont nélkül beférne a banda korábbi diszkográfiájába. Ilyen a klippel megtámogatott A Bloodsoaked Symphony, az ultrabrutál The Ones That Made Us, illetve a kifejezetten black, illetve melo-deathes To The Wolves. A többi pedig a fent említett összetevőkből kikutyult hibrid, melyek közül jó néhány inkább kevesebb, mint több sikerrel működik.

Az Orphan például vegytiszta modern amerikai rock: tiszta énekkel elővezetett, dallamos tétel remek szólóval megtámogatva. A záró címadó tétel egyfajta kellemes, szomorkás rockballada, a súlyosan induló Lost Boys pedig a frontember Tool-hatásainak ékes példája. Akinek kétségei lennének a már korábban hangsúlyozott Nickelback-hivatkozásokkal kapcsolatban, az hallgassa meg az Anticure vagy a History Is Silent nótákat.

A hibridjellegű kvázi-kudarcra a legjobb példa a Without Us: itt a csapat korai időszakából átmentett lehangolt deathcore-súlyozás megy a riffben, a verze hozza a rádiórockos tiszta éneket, míg a refrénben Bozeman előveszi a legsmirglisebb hörgését és ez így egyben olyan, mintha a székelykáposztába kakaóvajjal karamellizált banánszeleteket pakolnánk. 

Már az előző lemezük kritikájában is írtuk, hogy a Whitechapel mintha nem merne elrugaszkodni a deathcore ugródeszkájáról és a lábujjaival még görcsösen kapaszkodna a néhai kizárólagos stílusába. A "Kin" már a harmadik átmeneti fázisú albumuk, de most érzem azt, hogy a váltás már elkerülhetetlen, mert a deathcore erőltetése az új irányvonal mellett már sokkal inkább visz, mintsem hoz zeneileg: ez a furcsa egyveleg egész egyszerűen nem működik, bármennyire is kiválóak a zenészek, illetve kimagasló a produkciós munka és a hangzás. Egyszóval az amerikaiaknak lépniük kell: ez a kinn is vagyok - benn is vagyok hozzáállás nem sokáig tartható. 

7,5/10

whitechapel2021_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9716744310

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása