Beszéljünk egy kicsit a kapcsolatomról a deathcore műfajjal. Finoman szólva is feszült. Alapjában semmi bajom nem lenne vele, van is pár zenekar, melyeket kifejezetten szeretek, ilyen például a Thy Art Is Murder (bár ők már eléggé kinőtték ezt a homokozót), a Carnifex (ők szintén átestek egy masszívabb műfajváltáson) vagy a Despised Icon. Viszont ami miatt soha nem tudtam komolyabban megkedvelni ezt a ligát, az egy dolognak köszönhető: klisék.
Egy ponton túl mindig csömöröm lett az agyatlanul egymásra pakolt übermély - ultralassú breakdown-okból, a szinte mindig ugyanolyan hangzásvilágból, a kétségkívül ügyes, de értelmetlenül mély és artikulálatlan hörgésből (ezt egy műfajnak vagyok hajlandó elnézni, a grindcore-nak, de még ők sem tolják ennyire túl). A cikk során mindegyikre tételesen ki fogok térni, hogy kontextusba tegyem, ugyanis jelen alanyunk, a The Last Ten Seconds Of Life hatodik sorlemeze a létező legjobb példa és ellenpélda mindre. Nézzük, miért lett a "The Last Ten Seconds Of Life" fantasztikus. És borzasztó.
Gyorstalpaló: a csapat 2010 óta létezik, amerikaiak, konkrétan Pennsylvania állambéliek. Az elmúlt 12 évben hat sorlemezt, két EP-t és egy válogatásalbumot tettek le az asztalra, és olyan csapatokkal turnéztak, mint a Thy Art Is Murder vagy a Fit For An Autopsy. Jelenleg amerikai turnén vannak a Cattle Decapitationnel. Most, hogy letudtuk a kötelező köröket, nézzük, milyen a lemez.
Az első és legszembetűnőbb dolog, melyre felkaptam a fejem, hogy a hangzás egyszerűen elképesztően jó. Minden irónia nélkül. A korábban említett problémám a műfajjal, a sokszor ctrl -c/ctrl -v sound itt már ki lett húzva. Van egy kifejezetten erős old-school jellege. Ettől még nem lesznek sem Bloodbath, sem Dismember, de határozottan jobb hallgatni, mintha olyan fokon steril lenne, mintha egy csíramentes laborban vették volna fel egy unalmas szerda délelőtt. A nyitó Invictus Unto Fire ezzel a felütéssel robbantja be a lemezt és ágyaz meg a következő 52 percnek. És itt megállnék egy rövid kiborulásra. 52 perc ebből a zenéből? Ahhoz, hogy ez működjön, ahhoz nagyon erős dalokra és brutális változatosságra van szükség. Olyanra, amit a műfaj csak a legritkább esetben hordoz magában. Most így hirtelen egy zenekar ugrik be, akik ilyen szinten nyomják, az pedig a Lorna Shore, de még ők is meg tudnak állapodni úgy 40-45 percnél. Vajon lehetséges, hogy ez a pennsylvaniai csapat is képes erre? Nem..
És ezzel rá is térnék a következő pontra: maguk a dalok és azok felépítése. Alapvetően standard deathcore-dalokról van szó, a létező legklasszikusabb értelemben. A cikk elején említettem, hogy nem kedvelem a túlcsorduló breakdown-okat. Na most itt kaptam annyit, hogy azóta is ezzel álmodok. Ráadásul a lehető legrosszabb fajtából. Verse = breakdown. Ezt konkrétan nem bírom hosszú távon elviselni. És nem egy dalban, hanem majdnem az album kétharmadában. Az ilyen szintű túlhasználtság kiüresíti a lemezt, plusz brutálisan kiszámíthatóvá teszi. De semmi gond, mert van kiút ebből az erdőből!
Alapvetően hangulatos samplerek, és teljesen indokolatlan tiszta énektémák. Ennek a legékesebb példája a Vampire (A Blood Ballad) című szerzemény, melynél kiakadt a what the f... méter. Ez konkrétan egy ballada, úgy a felében. De hogy ez milyen rettenetesen lelóg a lemezről, az megfogalmazhatatlan. Hangulata szinte nincs, az ének úgy nulla, ahogy van, és úgy általában süt belőle a töltelékdal szerep.
Nézzük az éneket. Mint említettem, nem vagyok teljesen oda a deathcora-ra jellemző ultramély, vagy éppen svéd black metalt megszégyenítően magas vokálokért. Alapvetően minden elismerésem ezeknek a srácoknak a fizikai teljesítményükért, de én csak nagyon ritkán tudom befogadni ezt a fajta őrlést. Itt konkrétan zavar, hogy sokszor szinte semmit sem érteni a szövegből néhány dörgedelmes névelőn és a fuck különböző verzióin kívül. Nos, jelentős változás itt sem történt, viszont a már említett tiszta ének helyenként megtöri ezt a folyamatosságot. Az más kérdés, hogy mennyi sikerrel. Bár ha leveszem a listáról a már említett vámpíros balladát, akkor azt tudom mondani, hogy helyenként még jót is tesz ez a fajta hangulatfestés az összképnek. John Robert C képességei leginkább a Benightedből ismerős Julien Truchanéhoz hasonlóak, de nem mondanám egy-az-egybeni ikertesónak.
Idáig szinte csak rugdostam a lemezt. Akkor vajon miért is mondtam rá, hogy fantasztikus, hogy eddig szinte csak a borzasztó érvényesült? Egyrészt a hangzást már méltattam az elején és ezt továbbra is tartom. Már ezen a ponton képes megfogni a lemez az embert. Egyébként elsősorban azoknak ajánlom egy próbára az albumot, akik hozzám hasonlóan death metal érdeklődésűek és kifejezetten fáznak kipróbálni a deathcore-t, mondván, hogy ez csak a death metalnak egy hardcore-ral hígított csúnya mostohatestvére, mert a Thy Arton kívül még a The Last Ten Seconds az a csapat, mely a legközelebb áll a klasszikus értelembe vett death metalhoz.
Másrészt, és ez nekem a legnagyobb megdöbbenés, de ennek a lemeznek hangulata van. Ez már csak azért is sokkoló, mert a hiányosságok és a hibák annyira látványosak, hogy én egész konkrétan három részletben tudtam először végighallgatni, mert úgy 15 perc után mindig telítődött az agyam a hallottakkal. De azóta többször sikerült végigmenni az egész produktumon és arra kellett rájönnöm, hogy ezeknek a megint csak klisékből összeollózott vérengzős, meg okkult, meg mindenféle horrorszövegeknek megvan a sajátos morbid bája, hovatovább atmoszférája, a lezárás a Procession képében pedig az egyik legjobb instrumentális dal, melyet eddig hallottam, masszív Septicflesh-beütéssel.
Kicsit gondban vagyok, hogy milyen pontot adjak erre a lemezre. Az elmondottak alapján, ez egy abszolút közepes mű, nagyjából annyira érdemes hallani, mint figyelmen kívül hagyni. A produkciós munka 10/10, miután ráül az ember füle, utána hallgatni sem rossz, viszont sokkal jobban tudna érvényesülni ez az egész, ha mondjuk úgy negyed órával rövidebb lenne, illetve fantáziadúsabbak lennének a dalok.
Úgy fogalmaznék, hogy ez, így, ebben a formában kevés. Semmi esetre sem rossz, csak kevés. Mondanám, hogy kár érte, viszont - és ez itt a vallomás helye - ezt a lemezt megelőzően soha, egyetlen lefogott akkord erejéig nem volt szerencsém ehhez a csapathoz. Viszont, hogyha az azonos című lemez, melynek leginkább a zenekar eszenciáját kéne hordoznia, és alapjaiban definiálnia a csapat identitását, ennyire képes, lehet, nem is fogok közelebbről megismerkedni velük. Legalábbis nem a közeljövőben.
7/10
