Harmadik soralbumához érkezett a budapesti stoner metal csapat, a 2015-ben megalakult Red Swamp: "Time To Die" címmel jelent meg most januárban a friss anyaguk, mely egy rövid átkötéssel együtt összesen nyolc tételt tartalmaz alig félórában.
Korábban nem volt szerencsém találkozni a csapattal, valahogy totálisan elkerült mind a 2016-os "Tiszassippi", mind pedig a 2018-as "Desertdrive", így szűz füllel ültem neki most a lemeznek. A stoner/sludge stílus már jó pár éve a metal underground egyik legvirulensebb, legéletképesebb ága, szó szerint ezerszámra, gomba módra szaporodnak és jönnek létre a hasonszőrű brigádok. Habár a szcéna népszerűsége valahol a béka feneke alatt leledzik, az kétségtelen, hogy rendkívül kitartó zenész- és rajongói közeg öleli körül a színteret.
Itthon sokkal inkább az elborult, akár blackened sludge megy, semmint a stoner vonal. A Red Swamp sem a vegytiszta, pszichedelikus, doomos stonert tolja, sokkal inkább jellemző rájuk egyfajta '90-es évekbeli esszencia vagy zenei mix, melyben ugyanúgy megtalálható a grunge dallamvilága, a groove metal (Pantera) kíméletlen reszelése, illetve a klasszikus, Black Sabbath-ihlette stoner rock is.
A "Time To Die" hangzása elég bitang: csontszikár, lecsupaszított, mindenféle felesleges cicomától mentes, mégis rendesen megdörren, súlya-mélye van az egésznek. A megszólalás egyébként a budapesti Pinewood Stúdiót, illetve Kőrös Gergely és Sipos Ábris keze munkáját dicséri. A producer a zenekar gitárosa, Bereczki Zoltán volt, a maszterelésért pedig Jens Bogren felelt.
A nyitó Quarantine eléggé érdekesen indítja a korongot: egyáltalán nem tipikus Red Swamp-tétel a maga csépelősen thrashes tempójával és tekerésével. Afféle igazi kakukktojás: totálisan kilóg az egész lemez esztétikájából, éppen ezért kissé szokatlan kezdet ez. Azonban az ezt követő Push már abszolút telitalálat: lassú, pszichedelikusan pulzáló stoner - grunge nóta, remek atmoszférával.
Külön érdemes figyelni Kovács Gergely énekes teljesítményére: egyrészt tökéletes kiejtéssel hozza az angol dalszövegeket (ennek hiánya sajnos még mindig az egyik legkínosabb problémája az egész magyar könnyűzenei mezőnynek), másrészt olyan átéléssel, energiával, nem mellesleg pedig vadállat torokkal énekli ezeket a kitekert témákat, hogy öröm hallgatni. Ráadásul a dal végén rendesen bedörren az agressziófaktor is a hangjában, ami kifejezetten Panterás hangulatot eredményez.
A Goddamn újfent remek szerzemény: a Kyuss és a Down találkozása valahol a sivatag és a mocsárvidék metszéspontjában, a vezérriff pedig ismét vaddisznó. A korábban már klippel megtámogatott Stoned egy tempósabb, harapósabb darab, itt érződik talán leginkább a sludge vonal.
A No Limits című tétel óriási kikacsintás a '90-es évek (leginkább amerikai) zenei világára: a COC, a Down, de még akár az Alice In Chains is felhozható az alattomosan tapadós dallamok kapcsán. Személyes kedvencem az óriási témákkal és melódiákkal teli Common Grounds, melynek az alapriffje úgy húz és zakatol, mint egy száztonnás tehervonat. Érdekes módon pont a záró címadó, a Time To Die hozza leginkább a Black Sabbath-féle sötét, súlyos doomot, ráadásul a Lovecraft-ihlette apokaliptikus, szörnyekkel teli világvége-szöveg is tökéletesen illik ehhez, remekül kerekíti le az egész korongot.
Egyetlen problémám van csak az egész anyaggal: rövid. Nagyon kellett volna még ide két-három szám, hogy kijöjjön a klasszikus negyvenperces LP-játékidő. Magyarországon ezt a fajta, '90-es évekbeli amerikai metalt senki sem játssza, ráadásul majd' négy éve jelent meg a "Desertdrive", szóval így egy kicsit diétás lett a kínálat, de az is igaz, hogy ami idefért, az minőségi cucc lett. Erősen ajánlott anyag!
8,5/10
