Mikor elhatároztam, írok erről a lemezről, bemelegítésképp újra végigpörgettem a csapat előző albumát, mert még élesen él az emlékezetemben, hogy milyen jó is volt az, mennyi kellemes percet szerzett nekem a megjelenése idején. Majd napokkal később elkezdtem győzködni magam, hogy meg kellene már hallgatni az újat is és megírni végre a kritikát: őszintén szólva, félve kezdtem hozzá, mondván, a "Waves" után biztosan csalódást okoz majd.
A kéttagú Dawn Of Solace Tuomas Saukkonen (Wolfheart) 2005-ben életre hívott mellékprojektje, melyben a Kaunis Kuolematon frontembere, Mikka Heikkilä énekes a társa. Az ének kivételével minden más hangszert Tuomas kezel a zenekarban. A 2006-os debüt, a többnyire hörgős vokállal kísért "The Darkness" valamelyest komorabb, agresszívebb alkotás, mint az azóta megjelent anyagaik, de a fő csapásirány továbbra is a fogós dallamokkal átitatott darkos rock/metal.
A már említett "Waves" Dead Can Dance-es, Depeche Mode-os hangulatvilágát viszi tovább az új, "Flames Of Perdition" című korong, mely a Noble Demon gondozásában látta meg a napvilágot január 28-án. Nehéz szavakba önteni Tuomas és Mikka művészetét. A melankolikus, romantikus-álmodozós dalszerkezetek afféle audiovizuális élmények sorozata: fájdalom, keserűség, valamint a remény felszabadító érzése egyesül a szerzeményekben.
A Dawn Of Solace mély érzelmektől fűtött és olykor monumentálisra duzzadó dark himnuszait egyértelműen a csalódottság és a keserűség inspirálja: ez talán az egyetlen pozitív hozadéka a negatív történéseknek, ugyanis a rockzene fő mozgatórugójaként szolgál. Egy kiegyensúlyozott, tökéletes harmóniában élő ember aligha fog bele például egy metalbanda megalakításába.
A kritika elején említettem, hogy kissé félve közelítettem a koronghoz, mert a "Waves" túl magasra rakta azt a bizonyos lécet. Először valóban nem kapott el annyira, csak többszöri hallgatás után vettem fel a ritmust. A vonalvezetése szinte semmiben sem tér el az elődjétől, túlságosan is hasonlít a két anyag egymáshoz.
A nyitó White Noise - melyben Jukka Salovaara tolja a gitárszólót - egyenes folytatása a "Waves"-nek: az akusztikus gitár és az énekharmóniák is egyértelmű visszautalások. Az Erase hátborzongatóan szép refrénnel operál, a címadó tétel gyönyörű zongorajátékával hengerel. Az akusztikus akkordbontások kíséretében felcsendülő Mikka-féle dallamvilág is egészen megható a Dying Light alatt. Az instrumentális Serenity pedig az abszolút csúcs, az album legszebb, legmonumentálisabb darabja.
A Lead Wings és a Dead Air újra felvett verziói is szerepelnek a lemezen, melyek egyébként jól megférnek a többi nóta mellett. Nehéz volt meghozni a végső értékelést, ugyanis a dalokkal maradéktalanul meg vagyok elégedve, de mivel nem sok pluszt ad a "Waves" után, így a múltkori 9,5 pont helyett most csak 9 szándékozik ki belőlem. Jó kis anyag, még akkor is, ha a "Waves" többet pörgött nálam és talán fog is majd, mint ez.
9/10
