Ritkán találkozom olyan lemezzel, mellyel olyan nehezen küzdök meg és amely olyan szélsőségesen különböző érzéseket és értékelést hoz ki belőlem, mint a belga black metal csapat, a Wiegedood legújabb, negyedik stúdióalbuma, a január 14-én a Century Media által megjelentetett "There's Always Blood At The End Of The Road".
Óriásit téved az, aki úgy gondolja, hogy a művészet bármely formája csak a szépséggel foglalkozhat és befogadóként csak azt keresi benne. A művészet, így a zene témája ugyanúgy lehet a borzalom, a rettegés, a gyűlölet, az elidegenedés, mint az aranymetszés gyönyörűsége.
Az ilyen témájú alkotások azonban jóval kisebb közönségréteget vonzanak, mivel az emberek döntő többsége a művészettől szórakozást, feledést vagy éppen pozitív energiát vár el. Az ilyen felkavaró művészeti produkciók leginkább avantgárd-underground körökben válnak népszerűvé, marginális hatást gyakorolva a tömegkultúrára.
Nos, a Wiegedood pontosan ilyen banda: már a nevük is kísérteties (hollandul bölcsőhalált jelent), választott zenei stílusuk pedig a totálisan depresszív, ultrabrutál, disszonáns black metal, mely egyszerre modern és régisulis. Ez az ellentmondás azonnal megfigyelhető a dalaikban: aki post-black metalnak titulálná őket, az óriásit tévedne, mert ennek a dolognak az égadta világon semmi köze a cipőbámulós, akkordbontogatós, atmoszferikus szcénához és most még finoman is fogalmaztunk.
A brigád 2014-ben alakult meg és gyors egymásutánban ki is adtak egy albumtrilógiát 2018-cal bezárólag. Ezt a tematikát akkor lezárták és a pandémia lehetőséget adott nekik, hogy valami újba fogjanak. Nos, ez tökéletesen sikerült is nekik, csak nem tudom, hogy igazából van-e értelme ennek a zenének, illetve hogy talán a belgák eljutottak valami határhoz, melyet - úgy tűnik - át is léptek és mely már valami egészen mást jelent, csak nem zenét.
Igencsak hasonló érzéseket váltott ki belőlem a Wiegedood anyaga, mint a holland Dodecahedron "kwintessens" című 2017-es korongja (annak kritikája ITT olvasható). Sokadik hallgatás után azonban nagyon lassan és igen korlátozott mértékben csak feltárult előttem a belgák lemezének néhány aspektusa, melyek miatt összességében sokkal jobb lett az összkép, mint a Dodecahedron kapcsán.
A nyitó tétel, az FN SCAR 16 egész egyszerűen agyrohasztó: iszonyatosan repetitív, fejfájás-indukáló rifförvény, mely - bár csak négyperces - egy egész órának, azaz konkrétan soha véget nem érőnek tűnik. Ha ezek után sem rohanunk el a legközelebbi barkácsboltba egy ütvefúróért, hogy megszabaduljunk a lejátszónktól, következik egy hasonlóan brutális, de már némileg változatosabb tétel. Fokozatosan kezdenek belemelegedni a belga srácok, mert a Noblesse Oblige Richesse Oblige klasszikus black metal alapvetésébe már némi atmoszferikus átkötés is belefér.
A Wiegedood olyan blastbeat-pergőtűzre építi minden szerzeményét, hogy konkrétan bele fogunk őrülni a szüntelen kalapácsolásba. Ehhez érkezik a monotonitásban csúcsra járatott riffelés, illetve Levy Seynaeve gitáros-énekesnek az alagsorból érkező fejhangú üvöltözése-rikácsolása, mely leginkább önálló hangszerként, semmint énekhangként értelmezhető és a végeredmény garantált gyomorvérzés.
Azonban van a korong középrészén két olyan dal, mely kifejezetten remek. Az Until Is Not epikus és a belgák mércéjével nézve dallamos black metal, míg a Now Will Always Be, mely az egész album leghosszabb darabja a maga nyolc percével, progresszív mestermű, mely gyönyörűen építkezik. Csak aztán egy rövid instrumentális átkötést követően újra megjönnek a súlyosságok, ám turbófokozatra kapcsolva.
A Nuages egy tőrőlmetszett disszonáns őrület, melyet leginkább csak túlélni lehet, az ezt követő két utolsó szerzemény ismét a übermonoton riffelésével és egy, a megnyúzás különböző fázisaiban leledző vokalista kesergéseivel van tele.
Szóval nem egyszerű feladat az értékelés: az kétségtelen, hogy a belgák a black metalt, egyik örök kedvencemet valami ipari darálóvá tudták változtatni, melyből kiölték az élvezet minden nyomát. Ez valóban újítás, csak az értelmét nem látom: a fentebb említett két dal viszont valóban kiemelkedő. Óvatosan a cuccal: csak a már megkérgesedett szívűeknek!
6/10
