Rozsdagyár

PURPLE DAWN - Peace & Doom Session Vol. II (2022)

2022. március 20. - chris576

275979455_369579035020383_8141016904500588428_n.jpg

A '90-es években még úgy-ahogy sikerült tartanom az iramot a rockszíntéren felbukkanó bandák és a lemezmegjelenések terén, mára azonban teljesen a feje tetejére álltak a dolgok. Sokkal több zenét, zenekart hallgatok, mint anno, ezek közül pedig sok a kimagasló produkció, melyeket több ízben is tíz ponttal szoktam jutalmazni. Ennek ellenére mostanság úgy fest a dolog, hogy ezek nagy része sajnos pár hónap elteltével a feledés homályába merül. Mindez természetesen a fogyasztói társadalom negatív hozadéka, szerencsétlen zenekarok erről mit sem tehetnek.

A 2019-ben elstartolt német stoner/doom formáció, a Patrick Rose - basszusgitár/ének, Timo Fritz - gitár, Florian Geiling - dobok alkotta Purple Dawn március 11-én az Electric Valley Records gondozásában "Peace & Doom Session Vol. II" címmel megjelent második nagylemeze kapcsán is a fenti gondolatsor sejlik fel: nagyon jó muzsika, jóval az átlag felett, de vajon fogok-e rá emlékezni mondjuk egy év múlva?

Emlékszem, '95-ben például hetekig-hónapokig csak a Down-debüt szólt nálam, de más bandák lemezeivel sem volt ez másképp. Napjainkban szinte hetente jönnek ki a jobbnál jobb korongok, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor melyiket hallgassuk inkább, melyikről írjunk kritikát. Szóval nem egyszerű ez, de panaszkodni sem szeretnék. Ez már nem a '90-es évek, fel kell venni a ritmust és élvezni az egészet.

A trió felállásban működő Purple Dawn nyers, zsigeri stoner/doom muzsikája amellett, hogy leszakítja az ember fejét, barátságos, életvidám és nem mellesleg könnyedén memorizálható témákkal jeleskedik. A dögös, mocskos hangzás pedig amolyan próbatermi jam-szerű érzetet kelt a hallgatóban. Ne tessék félreértelmezni, pozitív értelemben mondom: ehhez a muzsikához ez dukál, nem pedig valami polírozott, műanyag hangzás.

Nem akarok zenekarnevekkel dobálózni, mert nem kópiacsapattal van dolgunk, maximum inspirációforrás gyanánt érdemes megemlíteni, hogy saját bevallásuk szerint a Pentagram és a Black Sabbath hatott rájuk többek között. Véleményem szerint van egy kis Down-íz is a dalokban, de tényleg csak nyomokban. Az énekes orgánuma az a szőrös, karcos fajta, ám a dallamokat is egész jól hozza.

Az album nyitánya, a Bonganchamum dögös, húzós, zakatolós témái piszkosul felfűtik a hangulatot. Igaz, a tétel a maga alig több mint két és fél perces játékidejével, valamint instrumentális jellegével csak afféle felvezetőként szolgál. A 100 Years A Day viszont már egy énekkel felszerelt, teljes értékű dal, ennek ellenére valamiért mégsem üt akkorát, mint az előző nóta. Na de az Old Fashioned Black Madness hullámverő riffzuhataga már rendesen átmozgatja az embert. Slágergyanús darab a javából.

A Power To The People lazább, rockosabb témái sem ültetik le a hangulatot, köszönhető ez többek között azoknak az eszement groove-oknak, melyek a dal gerincét alkotják. A közel tízperces The Moon Song himnikus vonalvezetéssel, valamint egyfajta kozmikus utazásként szolgáló betétekkel van felszerelve. Szigorúbb hangnemet üt meg a Death To A Dying World, ám ide is befészkeli magát egy kis lazább, pszichedelikus hangulat. A korongot a nyitótétel második része zárja: ez is tekintélyes darab, csakúgy, mint a kistestvére.

A lemez színvonalas, erős lábakon áll, remélhetőleg minél több stoner/doom kedvelőhöz eljut majd. A béke és a doom legyen veletek! Ámen.

9/10

275846533_658115722185761_3984144368199202944_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2717785054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása