Rozsdagyár

DARK FUNERAL - We Are The Apocalypse (2022)

2022. március 23. - Dan696

cover_82.jpg

Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mit jelent számomra a svéd black metal. Részemről egy olyan vízválasztó volt az ottani színtér, mely megmutatta, hogy milyen az a fekete fém, melyet gyakorlatilag én is bármikor képes vagyok élvezni. Voltak próbálkozásaim előtte is más nemzetek (főleg norvég) csapataival, de valamiért egy-egy zenekar megkedvelésénél tovább soha nem jutottam, ráadásul minél jobban beleástam magam, annál jobban taszított, amit tapasztaltam. Ízlések és pofonok.

Jelen cikkünk alanyával, a Dark Funerallal egy kedves ismerősöm videojáték-bemutatójában találkoztam. Egész konkrétan a Diabolis Interium című dallal. És ez szerelem volt első hangjegyre. Az addig elsősorban death metal-hoz szokott fülemnek ez egy akkora sokk volt, hogy a következő heteket mással sem töltöttem, mint döntöttem magamba mindent, amit ez a svéd brigád kiadott. Ekkor a 2009-es "Angelus Exuro Pro Eternus" albumuknál tartottak (ez mai napig a személyes kedvencem) és én teljesen a megszállottjukká váltam. Korábban hasonlót a műfajban a szintén svéd Marduk ért el nálam. 

Legutóbbi lemezük, a 2016-os "Where Shadows Forever Reign" számomra az év egyik legerősebb albuma volt (kritikánk ITT olvasható), és a mai napig gyakran hallgatom. Ebből kikövetkeztethetően a léc meglehetősen magasan volt a "We Are The Apocalypse" kapcsán. De vajon sikerült-e megugrani?

Nem fogok sokat kertelni: a "We Are The Apocalypse" igazából követi az eddig lefektetett alapokat. Szóval továbbra is ultrasötét, mogorva, bombasztikus hangzású svéd sátánfémet kapunk. Ez - gondolom - sokakat nem lep meg, én ennél nem is vártam többet. De milyenek a dalok? Röviden: profik. 

A nyitó megklipesített Nightfall klasszikusan black metal albumindító. Minimálisan megidézi a korai anyagok helyenként tetten érhető true black szellemiségét, de maximálisan Dark Funeral minőségben. Egy gyors zakatolás, valamivel kimértebb, sötét dallamokkal megfűszerezett kórussal. Egyébként a refrén tőlük szokatlan módon még dúdolható is. Biztosan koncertkedvenc lesz. 

Ezt követi az elsőként bemutatott Let The Devil In. Ez egy kevésbé tipikus tétel. Már a dobokra építő intró sem megszokott, de ezt egy kimért, kifejezetten headbanger-dal követi, szövegnarrációs belassulásokkal. Ezt már korábban is lehetett hallani, de itt extra mélységet biztosít a dalnak, főleg, hogy a kvázi-refrén is erre épül. Ez rettenetesen ütős megoldás, és pont nem egy black metal csapattól vártam ezt. 

A When Our Vengeance Is Done talán a legkevésbé eltalált dal a lemezről. Azt nem mondanám, hogy rossz, csak valahogy a többi, nagyobb ívű ördögidézés között elveszik. Főleg, hogy ez a legalapabb nóta is. Kicsit tizenkettő egy tucat. Sokkal érdekesebb a Nosferatu című dal, mely konkrét szavalós részeket is tartalmaz. Itt jegyezném meg, hogy bár én imádtam a régi énekes, Caligula hangját és ritmizálását, de Heljarmadr személyében egy olyan utódot talált a zenekar aki plusz árnyalatot ad az egyébként is a fekete minden verziójában pompázó atmoszférának. Kevésbé egyedien hisztérikus mint elődje, inkább klasszikus black metal vonal, de ezzel együtt is nagyon kifejező, sokszor rémisztő. 

Ezúttal is kapunk egy mélyebb, lélekszaggatóbb dalt. Ez a beszédes című When I'm Gone. A 2009-es lemez óta majdhogynem hagyománnyá váltak az ilyen szerzemények. Ez akkor ugye a My Funeral volt, legutóbb meg a nyitó Unchain My Soul. A tiszta dallamos nyitás már önmagában hidegrázós, de ahogy erre a dallammenetre felhúztak egy már-már epikus lélektiprást, az egyszerűen művészi.

A Beyond The Grave a lemez abszolút blastja. Ez is egy megszokottabb DF-dal, de olyan erővel robban, hogy képtelenség nem szeretni. A 2018 óta a dobok mögött ülő Jalomaah itt villantja meg igazán a foga fehérjét. Ez a dal tényleg elképesztő dobosteljesítmény. Az A Beast To Praise nagyjából ugyanezt a vonalat követi, bár itt a gitár is egy fokkal ritmusközpontúbb. Ráadásul egy ponton kicsit be is lassul, amiért hatalmas plusz pont. Így azért mégis változatosabb az összkép.

A Leviathan egy újabb olyan dal, mely inkább a megfontoltabb, dallamosabb megközelítést választja. Ezen a ponton meg kell jegyeznem: a Lord Ahriman/Chaq Mol páros továbbra is a műfaj egyik legjobb gitáros duója. Bár a black metal soha nem a földöntúli változatosságáról volt híres, ez a páros valahogy mégis meg tudja oldani, hogy riffjeik, dallamaik, és úgy egyébként a zenéjük nem tűnik másolatnak, ne adj' ördög, bemagolt műfaji gyakorlatnak.  

És ugyanez igaz a Berzerker Legion soraiból ismert Adra-Melek basszerosra (próbáld meg kimondani ezt a művésznevet pókerarccal... ugye, hogy nem megy?...). Játéka kivehető, feszes és betonbiztos. 2018 óta erősíti a csapat sorait, és nála kevés jobb embert tudnék elképzelni erre a posztra. 

A záró címadó dal a lemez legepikusabb tétele. Nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet ezzel zárni, mert bár önmagában remek, egyrészt úgy ér véget, mintha elvágták volna, másrészt tényleg annyira tömény, hogy ezután az ember hallgatná tovább a lemezt. Gyakorlatilag fel sem tűnik, hogy közel háromnegyed óra el is telt.

Konkrétan nem tudok belekötni ebbe a lemezbe. Ez részint köszönhető az alap rajongásomnak is, de ha ezt háttérbe rakom, és csak arra megyek, hogy milyen a "We Are The Apocalypse", mint egy ismert zenekar következő soralbuma, akkor is azt kell mondanom, hogy ez egy telitalálat. Fáradtságnak nyoma sincs, sőt, jobb formában vannak, mint eddig bármikor. Csak azért nem kap több pontot, mert tízes mércén értékelünk. 

10/10

promo_pic_1_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr417787576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása