Rozsdagyár

WITCHPIT - The Weight Of Death (2022)

2022. április 02. - chris576

a4132258740_10.jpg

Az utóbbi időben megakadt a szemem azon, hogy a doom/stoner vonal a nyilvánvaló túlszaporulat mellett nagyon erős debütlemezeket köp ki magából. Sok esetben egyáltalán nem érezni ezeken, hogy egy, a pályafutásuk elején járó, valamelyest még kiforratlan formációval van dolgunk.

Mondjuk a jelen kritika tárgyát képező Dél-Karolina állambeli stoner/sludge metal banda, a 2015-ben megalakult Witchpit tagjai (Denny Stone - ének, Thomas White - gitár, Harold Smith - dobok, Zach Hanley - basszusgitár) nem éppen a zenekaruk indulása körüli időkben vettek először hangszert a kezükbe: más csapatokban is játszanak/játszottak, szóval rutintalanságról ez esetben aligha beszélhetünk.

Az pedig, hogy a tagok rendesen össze vannak csiszolódva, köszönhető annak, hogy immáron hetedik éve zenélnek együtt. Ez egyébként érződik is a lemezen. A Heavy Psych Sounds gondozásában március 25-én megjelent "The Weight Of Death" című korongon az olajozottan működő hangszeres játék mellett minden egyéb dolog tökéletesen a helyén van.

Az alig harmincöt perces lemez hat dala minden olyan elemet felvonultat, melyet az ember hallani szeretne egy ilyen kaliberű bandától. Nincs felesleg, melyet helykitöltőnek szoktak használni egyesek, itt lecsontozva, lényegre törően adagolják a kiváló dalszerzői vénáról árulkodó stoner/sludge nótákat.

Képzeld el, hogy a Saint Vitus, a Fu Manchu és a Crowbar összeáll egy kis jammelésre: valami olyasmi lehet a végeredmény, mint a Witchpit muzsikája. A lemez nyitótétele (OTTR) egy amolyan Kirk Windstein-féle bömböléssel kísért, lendületes stoner/doom szerzemény, majd érkezik a közel nyolcperces The Blackened Fee, az album ékköve.

Ennél a pontnál kezd igazán komollyá válni a dolog: ebben a darabban úgy riffel a gitáros, hogy szinte teljességgel megbabonázza az embert. Már a tétel első felében is egy pofás témát ismételget jó hosszan, mintha a hallgató fejébe akarna beköltözni és átvenni az irányítást felette. 4:30-nál pedig olyan riffelésbe kezd a pali, hogy azt tanítani kellene. Ezt a témát is elhúzza, mint a rétestésztát, de teszi ezt úgy, hogy az ember lemegy hídba. Ez a monumentális, hipnotikus riffelés az album legmeghatározóbb eleme.

A címadó szerzemény visszaáll a nyitótétel gyorsabb tempójába: ebben erőteljes Saint Vitus-hatásokat féltem felfedezni egy-két helyen. Lassabb, doomosabb alakot ölt az Autonomous Deprivation, a Fire & Ice pedig felváltva adagolja a punkos és a doomos részeket. A lemezt záró Mr. Miserum tekintélyes, belassult doom/sludge darab, melyben az aranykezű gitáros ismét hengerel.

Mit is mondhatnék még? Ez bizony korrekt bemutatkozás, és egészen biztosan nem csak én látom így. Fogunk még róluk hallani, az hétszentség!

9/10

witchpit_main_1_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5017795683

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása