Rozsdagyár

DESTRUCTION - Diabolical (2022)

2022. április 05. - Kovenant

dc.JPG

Idén ünnepli megalakulásának negyvenedik (!) évfordulóját a germán thrash egyik alapcsapata, a német Big 4, azaz az alapító thrash metal atyák egyike, a Destruction. Számtalan hullámvölgyön jutottak túl és pályájuk jelenlegi szakasza sokkal inkább afféle örömzenélés, mintsem a siker hajszolása. 

Az 1982-ben megalakult együttes a nyolcvanas évek utolsó harmadában, a thrash aranyéveiben komoly sikereket ért el szerte Európában, de még Észak-Amerikában is. Első három stúdióalbumuk, illetve a "Mad Butcher" EP instant klasszikussá vált, de 1989-ben, a negyedik korong felvételei során a frontember Schmiert a brigád kiebrudalta soraiból és onnantól kezdve Mike Sifringer ritmusgitáros vitte tovább a stafétabotot állandóan változó tagsággal.

A '90-es évek finoman szólva sem volt diadalmenet a számukra: a stílus a haláltusáját vívta akkoriban, ahogy maga a metal is, de aztán az ezredforduló környékén újra szebb napok köszöntöttek be és a csapat le is szerződött a Nuclear Blast kiadóhoz a kvázi-újjáalakulás keretében: naná, hogy visszatért Schmier és természetesen ott próbálták felvenni a fonalat, ahol jó tíz évvel korábban abbahagyták.

Azóta meglehetős rendszerességgel, úgy átlagban háromévente állnak elő egy friss lemezzel (legutóbbi korongjuk kritikája ITT olvasható), de a kreatív duó (Schmier-Sifringer) mellett azóta is vetésforgószerűen változott a felállás. Aztán tavaly nyáron a frontember végleg magára maradt, mint alapító: Sifringer is távozott. Hogy aztán ez a saját elhatározása volt-e vagy Herr Schmier kötötte a talpára az útilaput, az már örök rejtély marad, mert a zenekar nem volt túlságosan bőbeszédű a válás kapcsán. Igazuk volt: ez nem is igazán tartozik a nagyérdeműre, ugyanis a lényeg a zene.

Sifringer helyére Martin Furia érkezett, a Destruction pedig leigazolt a Napalm Records istállójához, mely az elmúlt pár évben szép csendben Európa legnagyobb metalintézményévé vált, míg a Nuclear Blast jövője még mindig kérdésesnek tűnik alkalmazottaik és legjelentősebb bandáik távozásával az újonnan megalakult Atomic Fire irányába. 

Az április 8-án érkező "Diabolical" tehát egyszerre kiadós debüt és évfordulós anyag, továbbá az első Sifringer nélkül, így tripla nyomás nehezedett a főnök és társai vállára. Nos, a terhet könnyedén cipelték tovább német barátaink és talán az utóbbi harminc év legjobb korongjával rukkoltak most elő.

Nagyon érezhető a dalokban, hogy bár a banda sosem a kísérletezéséről és avantgárd megközelítéséről volt híres, most mindennél jobban visszatekerték a stíluskereket, egészen valahová a nyolcvanas évek végére és egy olyan ütős, klasszikus thrash cuccot toltak ki magukból, melyet minden rajongó nagykanállal fog magába tömni.

Schmier hangja, ez az idegbeteg, lefojtottan őrült vokál természetesen megadja az egész alapját (sokan pont emiatt nem szeretik az együttest, nálam viszont ez hatalmas piros pont), de a legnagyobb pozitívum Damir Eskic szólómunkája. 

Nem mintha a "Diabolical" tobzódna a gyenge nótákban (pont ellenkezőleg), de ha esetleg kissé leülne a hangulat valamelyik tételben, akkor a gitárszóló automatikusan felrepíti a sztratoszférába az egész hóbelevancot, mi pedig eszementen tördeljük a nyakunkat a tempóra. 

A nyitó intró, az Under The Spell, illetve a záró GBH-feldolgozás, a City Baby Attacked By Rats kivételével tulajdonképpen mindegyik szerzemény telitalálat. Ízes, kiváló riffmunkával és szólókkal megtámogatott, agyas, de mégis tufa agresszív thrash metal ez, helyenként némi tradicionális heavy metal atmoszférával megfűszerezve. Legyen szó akár a klasszikus módra csépelős No Faith In Humanity vagy éppen a középtempósan döngölő Repent Your Sins tételekről, garantáltan nem fogunk unatkozni.

Nagyon nagy barátja vagyok a fifikás, progresszív vagy éppen modern thrash bandáknak is, de azért ez a nyers, erőteljes és (valljuk be) old school megközelítés átkozottul felfrissítő tud lenni az elvontabbnál elvontabb, depresszívebbnél depresszívebb kortárs metalalkotások után. 

Szóval a "Diabolical" tokkal-vonóval bitang album lett: a német csapat legszebb korszakát idézi az egész anyag és olyan tűz van most a zenekarban, melyet nagyon régen érezhettünk már a dalaikban. Most már csak hazai koncert kéne, lehetőleg egy nyári, tóparti rockfesztivál keretében, valamelyik sörgyár nagylelkű és gáláns szponzorálásával. Ez egész jó ötlet, remélem, valaki már dolgozik rajta.   

9,5/10 

destruction2022_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6817798337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása