Rozsdagyár

CREEPING FLESH - ...And Then The Bombs Came (2022)

2022. április 28. - Dan696

351224.jpg

Bevallom őszintén, amikor megkaptam kritikára a Creeping Flesh új albumát, akkor valami halványan derengett a zenekarról. Azzal képben voltam, hogy svédek és death metalt játszanak, de nem rémlett, hogy bármit is hallottam volna tőlük korábban. Viszonylag hamar sikerült rendet tennem a fejemben, amikor biztos, ami biztos alapon rápörgettem első lemezükre, az "Into The Meat Grinder"-re, ugyanis kiderült, hogy egy-két éve hallottam már ezt az albumot, viszont a jelek szerint, nem keltett bennem túlzottan komoly hullámokat, és a memóriám elég hamar kiszelektálta.

Mondhatjuk úgy is, hogy ebből kifolyólag aránylag minimális elvárásokkal ültem neki a csapat második lemezének, az "...And Then The Bombs Came"-nek. Nem mondom, hogy az élmény újradefiniálta számomra a műfajt, de mégis megdöbbentően pozitív volt.

Előre bocsátom, zeneileg gigászi megfejtések és forradalmak nem történtek. Egy gyakorlatilag átlagosnak mondható death metal lemezzel van dolgunk, feltűnően háborús körítéssel. Amit az ilyen albumoknál mindig figyelni szoktam, az az atmoszféra.

Kiváló példa erre az ukrán 1914. A tavalyi "Where Fear And Weapons Meet" albumuk számomra az egyik legmasszívabb felfedezés volt az évben. A zenével és az ügyesen használt samplerekkel olyan hitelesen sikerült megidézni és a lehető legközelebb hozni az átlag hallgatóhoz a háború embertelenségét és borzalmait, amire idáig nagyon kevés példát láttam/hallottam. Elsőre emiatt nem is bírtam végighallgatni, csak másodjára. Hasonló példa még a Marduk gyakorlatilag bármelyik konkrétan háborús tematikájú lemeze. Röviden, ha sikerül megteremteni a lövészárkok, bunkerek, csataterek, úgy általában a valódi háború hangulatát a zene által, akkor nálam az adott album jön, lát és győz. 

A hangulatkeltést egy rövid intro hívatott szolgáltatni. Lényegében egy rövid monológ a harctérről. Ez egyébként az album címadója is... Ezt követi az első tényleges dal a Fraktürme képében. Erős indítás basszussal, majd zakatoló riffeléssel. Ez a dal úgy nagyjából teljes képet ad a lemez további részeiről. Alapvetően súlyos, középtempós, néha doomos dalok gyűjteménye. Ebből kifolyólag elég nehéz egymástól elválasztani a tételeket, és az első problémám ez. Elég nehéz átütő atmoszférát teremteni, amikor majdnem negyvenöt percig kis túlzással ugyanazt hallgatod. Persze, valahol kicsit unfair azt várni, egy alapból sima death metal zenekartól, hogy minden dalban újra feltalálja magát, de minimális változatosságot csempészhettek volna ebbe a háromnegyed órába. 

Ami talán egy kicsit megtöri a mintát, az az első kislemezdalként bemutatott Like So Many Before Them. Ez egy gyorsabb, a többitől dallamosabb tétel és kifejezetten vérfrissítően hat. Ezzel együtt egyébként ez a korong leghosszabb dala a maga majdnem hét percével. Kiemelendő még a Titan Grip című dal, mely egy kicsit modernebb oldalról közelít riffelés terén, illetve kellemes még a Wandering Soul, mely a lemez zárója. Igazából ez a legsúlyosabb dal, lényegében egy doom-death tétel.

Amit még mindenképpen dicsérni szeretnék, az a hangzás. Egyfajta kombinációja az old schoolnak és a modernebb halálfémnek, és azt kell mondjam, remekül működik. Több különböző módon is hallgattam, és igazából mindenhogy jól szólt. Különösebben egyedinek nem nevezném ezt a megoldást, viszont ehhez a típusú death metalhoz remekül passzol. 

Kicsit kanyarodjunk vissza a problémákhoz! Rendben, emelkedjünk felül az atmoszféra hiányán. Ettől még maguk a dalok lehetnek jók, nem? Lehetni lehetnek, csak sajnos nem azok. Javítanám, nem rosszak, viszont a korábban már kiemelt dalokon kívül a többi igazából töltelék. Nem rosszak, viszont kis túlzással, ha csak abból a négy plusz egy intro összeállításból állna a lemez, akkor ez így egy teljesen jó és színvonalas EP lehetne. Kicsit olyan a többi dal, mintha ennek a képzeletbeli EP-nek a teljes értékű albummá duzzasztását szolgálná. Maguk a szerzemények súlytalanok és nagy részük nyom nélkül megy el a hallgató mellett. Persze biztosan lesz olyan hallgató, aki obszcén vonzalommal veti rá magát a lemezre, és minden számot egy-egy újabb death metal himnusznak kiált ki, de az nem én leszek. 

Végeredményben milyen az "...And Then The Bombs Came"? Azt nem mondanám, hogy rossz, inkább azt, hogy kevés. És kicsit unalmas is. Megvannak a saját pillanatai, viszont ezekből mondjuk ha csak kétszer ennyi lenne, már egy-két ponttal feljebb tornázódna a cikk végi pontszám is. 

Hogy kinek tudnám ajánlani? Igazából elsősorban a műfaj abszolút szerelmeseinek, a kemény magnak. Ők biztosan megtalálják a számításaikat, illetve a csapat alaprajongóinak is. Ha az előző lemezt szeretted, ezt is fogod. Viszont ha te, kedves olvasó, egyik sem vagy, nos, akkor tehetsz vele egy próbát, veszíteni nem fogsz, de nyerni sem. Erre azért nem árt felkészülni. 

6.5/10

397125.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6317807023

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása