Rozsdagyár

STONE HOUSE ON FIRE - Time Is A Razor (2022)

2022. április 28. - chris576

279107752_545804433568610_2277023952871525514_n.jpg

Az Electric Valley lemezkiadónál tanyázó brazil stoner/fuzz rock banda, a Stone House On Fire január 28-án dobta piacra „Time Is A Razor” című harmadik soralbumát. Nem hinném, hogy sokan vannak, akik ismerik őket, nekem is ez az első találkozásom a csapattal.

A Stone House On Fire úgy árasztja magából a '60-as, '70-es évek vadkendertől és sörszagtól bűzlő próbatermeiben megszületett klasszikus anyagok feelingjét, hogy egyszerre idéz meg nekünk egy rakás régi együttest, de mindezt lényegében plagizálás nélkül teszi. Egyébként én a stoner kifejezés helyett egyszerűen csak hard rockként definiálnám őket. Lehetne még retro rocknak is nevezni, bár nagyon nem szeretem ezt a címkét. Mindegy is, a lényeg, hogy a csapat zsigerből tolja az ősrockot, ami kevés hasonszőrű formációról mondható el.

Amikor azt olvasom egy ajánló keretein belül, hogy a zenekar a hatvanas-hetvenes évek rockzenéiből táplálkozik, akkor már eleve fenntartásokkal közelítek az adott produktumhoz, egyesek ugyanis olyannyira próbálják megidézni a hőskort, hogy a végeredmény sokkal inkább kontraproduktívvá korcsosul. De néha azért belefutok olyan csapatokba is, mint ez a mostani.

A Bitter Times című tétel nyitja az új korongot, melynek tálalása kapcsán rögtön a C.O.C. jutott eszembe: ők is hasonlóképp integrálják a régies ízeket a munkásságukba. Magyarul nem leutánoznak bizonyos formációkat, hanem a maguk képére formázzák az ősrock alkotóelemeit. A tempósabb Bitter Times után a lassabb, súlyosabb Despite köp bele a középszerű bandák levesébe. Itt megint a C.O.C. szelleme kísért.

Az album amúgy vastagon, telten szól, a zenészek pedig pont olyan ízesen játszanak, mint Pepper Keenanék. A Waterfall törzsi dobjai, valamint gitártémái pedig egy stoneresített Santanára hasonlítanak. Jimi Hendrix-szerű gitártémák hasítanak a következő darabban (Uzumaki): esküszöm, itt már a tíz pontot fontolgattam (mondjuk nem az első hallgatás alkalmával, de a másodiknál és egyben a kritika megírásakor már igen), pedig még hátravan további két tétel.

A White Canvas is hasonló összetételű dal, csak ebben van egy elszállós, pszichedelikus betét is. A bluesos The Weight zárja a lemezt: ez egy közel nyolcperces darab, de még ezzel együtt is csak harminchárom és fél percre rúg az album hossza. Nem is kell amúgy ennél több, ez egyébként is annyira súlyos, hogy szétfeszíti az ember hallójáratait.

Itt van egy számomra eddig teljesen ismeretlen banda, és rögtön év elején leszállítja az év albumát… Klasszikus rocklemezeket reggeliznek ezek a brazilok, vagy mi?

10/10

279165053_678450606772525_8422936116942124203_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9117819075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása