A Deep Purple szeszélyes gitárzsenije kiváló érzékkel válogatta ki anno a legendás Rainbow zenekar énekeseit. Ronnie James Dio, Graham Bonnet, Joe Lynn Turner: ők nem csupán a Rainbow-életmű kulcsszereplői, hanem a hard rock/heavy metal szcéna meghatározó frontembereivé léptek elő az évek során.
Ebben valószínűleg Ritchie-nek is óriási szerepe volt, de a felsorolt énekesek tehetsége és szorgalma minden bizonnyal Blackmore nélkül is előbb vagy utóbb a világhír felé repítette volna őket. A Szivárvány mindhárom frontemberrel másfajta vizekre evezett, de ezeknek a korszakoknak van egyfajta metszéspontja: a kiválóság.
Ronnie James Dio távozása után csúnyán lebőghetett volna a Rainbow-val Blackmore, de hatalmasat merített és Graham Bonnet személyében megtalálta Dio méltó utódját. A "Down To Earth" című Rainbow-lemez szinte semmivel sem rosszabb, mint a Dioval készült anyagok. Bár Bonnet hangfekvése jócskán eltér elődjétől, de legalább annyira meghatározó és magasan kvalifikált.
A jelenleg 74 éves Bonnet rengeteg különböző formációban megfordult azóta, de mind közül a leglényegesebb talán az Alcatrazz és a Graham Bonnet Band. Az előbbiből sajnálatos módon kitették a szűrét zenésztársai, de mivel a saját együtteséről beszélünk, a veterán rocktorok Graham Bonnet's Alcatrazz néven új bandát alapított, a 2015-ben beindított Graham Bonnet Band élén pedig kihozta harmadik sorlemezét, mely a Frontiers Records gondozásában látta meg a napvilágot május 13-án.
A "Day Out In Nowhere" című korongon Beth-Ami Heavenstone basszusgitározik, Conrado Pesinato kezeli a hathúrost, Shane Gaalaas dobol és Alessandro Bertoni felel a billentyűs hangszerek megszólaltatásáért. De egy rendkívül impozáns vendégzenész-névsor is gazdagítja a nagylemezt: Jeff Loomis (Arch Enemy, Nevermore), John Tempesta (The Cult, White Zombie), Mike Tempesta (Powerman 5000), Roy Z (Halford, Bruce Dickinson), Kyle Hughes és Levi Dokus.
Aztán itt van még Don Airey (Rainbow, Deep Purple) is, aki az It's Just A Frickin'-ben játssza azokat a csodálatos Hammond-futamokat. Az album az Imposter című dallal nyit: már ebben érezni egy kis Rainbow-feelinget, de a lemez többi részében is megbújnak hasonlók (pl. Sky Is Alive). A nóta egész jó, lendületes, kiváló nyitány, frankó gitár- és szintiszólóval felszerelt, de a következő darab, a Twelve Steps To Heaven hozza az első lúdbőrözős élményt: ez a nóta simán felveszi a versenyt akármelyik Rainbow-dallal vagy bármely hard rock szerzeménnyel, amely a hőskorban íródott.
És az őrület csak fokozódik. Érkezik a Brave New World Roy Z közreműködésével: az előzőtől egy kissé szellősebb darab egyenesen a mennyországba repíti az embert az eszméletlen módon eltalált refrénjével. Esküszöm, még a könnyeim is kicsordultak ettől a remekműtől. Ha ezt Blackmore meghallja... Nem mondom, hogy a korong összes dala ugyanilyen katartikus hatást vált ki a hallgatóból, de egyetlen gyenge darabot sem találni itt.
Bár a hard rock mint műfaj a kilencvenes évektől kezdve szép lassan beleállt a földbe, az ilyen kaliberű lemezek akár elhozhatnak egy újabb aranykort. A baj ezzel csak az, hogy nagyítóval kell keresni a hasonló produktumokat. Le a kalappal Bonnet és a zenésztársai előtt: ez bizony az év legjobb hard rock lemeze eddig.
10/10
Fotó: Graham Bonnet Band/Facebook