Most értek csak el hozzám azok a kritikák, melyeket a 2020-as Axel Rudi Pell-album kapcsán megfogalmaztak páran a Rozsdagyár Facebook-oldalán. A lemez recenziójában megpendítettem, hogy előtte nem igazán ismertem a német gitármágus munkásságát, de a "Sign Of The Times" szó szerint leültetett.
Elejétől a végéig csak úgy pezsgett az a korong, telis-tele óriási gitártémákkal, fülbemászó refrénekkel. Akkor többen is azt nehezményezték, hogy Axel rendszerint semmi újjal nem szolgál, folyton ugyanazt játssza, csak egy kicsit másképp.
Most, hogy meghallgattam Axel új lemezét - mely április 15-én jelent meg "Lost XXIII" címmel a Steamhammer gondozásában -, eszembe jutottak a fentebb leírtak, és meg kell mondjam, nem voltak alaptalanak a vádak. Olyan ez az egész, mint egy játék, melynek a címe a következő: miképp írjunk minél gyorsabban új zenét úgy, hogy egyetlen friss ötletünk sincs.
Mintha Axelék a saját munkásságukból szemezgetve egy picit innen, egy picit amonnan húznának elő és gyúrnák át valamelyest, majd mikor már összeállt egy teljes nagylemeznyi anyag, akkor kijönnek vele a napfényre. Szomorú ezt leírni, de az új anyag koncepciója valami hasonló képet vetített elém.
Természetesen a végeredmény ezúttal sem rossz, de most már jómagam is osztom azoknak a véleményét, akik nem igazán értették, miért vagyok annyira elájulva a "Sign Of The Times" lemezüktől. Ezúttal is nagyot szólnak Rondinelli és Krawczak alapozásai, bitangul riffel és szólózik a főnök, Gioeli orgánuma pedig még mindig lúdbőrözős élményt generál, de...
A nyitó Survive örvényként rántja magával az embert: a dallamvilága olyan ismerős, ám sebaj, Axel és csapata professzionálisan, kiváló érzékkel tolja a Rainbow-feelinggel átitatott hard rock muzsikát, és ez megnyugtató. A No Compromise is iszonyat fogós, de mintha ezt is hallottuk volna már korábban.
A Down On The Streets refrénjére is simán rá lehetne énekelni a 2020-as korong Waiting For The Call visszatérő sorait. De ugye mondanom sem kell, hogy ez a dal is óriási? És majdnem így vagyok a lemez összes számával. Persze, ha ez lenne az első találkozásom a bandával, akkor most totál be lennék zsongva.
A "Lost XXIII" is egyfolytában pezseg, akárcsak az elődje, de sok újdonsággal nem szolgál, az egyszer biztos. Ám ha a Motörhead vagy az AC/DC évtizedeken keresztül sikeresen átvészelt egy hasonló munkamorált, akkor az ajtó Axelék előtt is nyitva van, nem igaz?
8/10
