Az elmúlt öt-hat év egyik legérdekesebb történése a metalszíntéren az egzotikusnak gondolt-hitt, a rockzene terén korábban semmilyen teljesítménnyel nem jelentkező országok berobbanása volt. A házi stúdiók és hangrögzítő szoftverek által sokkal könnyebbé váló lemezfelvétel és az internetes-streaming terjesztés révén ma már afrikai, kelet- és közép-ázsiai, illetve dél-amerikai országok bandái is helyet követelnek maguknak és meglepő módon sokszor sokkal érdekesebb, izgalmasabb produkciókkal állnak elő, mint az amerikai vagy európai pályatársaik.
Az utóbbi két régióban lassan teljesen kifulladni látszik a metal lendülete és itt nem pusztán a stílus hallgatottságáról vagy népszerűségéről van szó. Mintha a zene rögzült volna be valami műanyag ketrecbe: semmi izgalom vagy újító vonás nem tapasztalható már jó ideje a legtöbb ilyen csapat anyagain, viszont óriási számban érkeznek a többé-kevésbé tisztes iparosmunkának minősülő lemezek, melyek éppen ezért lassan érdektelenségbe és unalomba fulladnak.
Mintha maga a nemzetközi rocksajtó is érezné azt, hogy a meglepetést már leginkább olyan országokból várhatjuk, mint India, Mongólia vagy éppen a most igen erősen feljövő kelet-európai országok, mert nagy kedvvel számolnak rendre be a legújabb nemzetközi csodáról, jöjjön bárhonnan is.
Nos, én azért csínján bánnék ezzel a trenddel, mert lehet, hogy pár év múlva tényleg ezekről a helyekről jönnek majd az igazán minőségi produkciók, de egyelőre korántsem ez a helyzet. A legtöbb ilyen banda leginkább szolgaian próbálja másolni az egy-két évtizeddel ezelőtti nyugati trendeket és pontosan a csak rájuk jellemző helyi népzenei hatás hiányzik fájóan a dalaikból.
Az ecuadori Minipony (ezen a zenekarnéven azért komolyan el kellene gondolkodniuk, mert valahogy a metal antitézisének tűnik ez az elnevezés) pontosan tíz évvel ezelőtt alakult meg, 2017-ben jelentkeztek "Imago" című debütalbumukkal, majd június 24-én a Subsound Records gondozásában hozták ki második sorlemezüket "Ajna" címmel. A háromtagú formációban egy dobos, egy gitáros és az Emilia Moncayo nevű énekesnő játszik együtt, a promóanyagban experimentális technikás death metalként hivatkoznak rájuk, ami szerintem totális mellényúlás.
A Minipony zenéjében valóban jelen van a pincemély hörgéssel kísért death metal, azonban legalább ennyire észrevehető a nu metal, a djent, illetve a törzsi ritmusok hatása is, de ami a legfontosabb: a dél-amerikaiak mernek és kifejezetten akarnak kísérletezni. A legkülönbözőbb ritmikai elemek és hanghatások köszönnek be a dalokban a legváratlanabb helyeken, melyeket gyakran pofoznak ide-oda indusztriális zörejek és effektek is.
Mindezt Emilia Moncayo idegbeteg, a végletekig neurotikus előadásmódja löki elénk: a hölgy végigüvölti, végighörgi, sikítja, suttogja a dalokat és bizony ember legyen a talpán, aki a tizenkét tételes korong végére nem kap viszkető- vagy agyfrászt ettől az egész miskulanciától.
Három rövid zajátkötés színesíti vagy teszi még inkább betegebbé a lemezt, mert egyébként a négy-ötperces szerzemények lezúznak minket, mint részeg a poharat: kíméletlen az egész produkció és hiába van sok játékos ötlet is a nótákban, az egészet ez az istentelenül horzsoló gitárdarálás a földdel teszi egyenlővé.
Az előzetesként kihozott két tétel, a Kill Like A Human, illetve a Song For Fiona tényleg a legkiugróbbak, de nagyon erős még a Filippos Lullaby és az Irresponsable is. Az ecuadoriak mindent a ritmusra, a groove-ra tesznek fel, de ne a Pantera vagy a Soulfly dolgaira gondoljunk, hanem talán a Gojira vagy a Meshuggah megoldásaira. De ez a jellemzés sem közelíti a Minipony atmoszféráját: tényleg meg kell hallgatni őket ahhoz, hogy valós képet kapjunk erről a rendkívül furcsa, szokatlan és elsőre kissé nehezen emészthető zajmasszáról.
Nem tudom, nekem valahogy bejött ez a hagymázas őrület, ez a fékeveszett kísérletezés, a ritmusok szinte archaikus, sámánisztikus erejére építő zene: természetesen rengetegen lesznek, akik ahogy meghallják Emilia Moncayo vokáljának hangjait, kaszát-kapát eldobva menekülnek az első buszjárattal Belső-Mongóliába. A Minipony-ból sosem lesz Jinjer: olyannyira elborult és experimentális ez az egész cucc, mint David Lynch filmjei bármikor. Aki bírja a gyűrődést, annak az "Ajna" aranybánya lesz, mindenki más pedig érdekes tapasztalattal gazdagodik (vagy éppen egy pszichotikus rohammal, ki tudja).
8/10
