A leginkább félrevezető stílusbesorolással és promóanyaggal a német Mantar kapcsán találkoztam, mégpedig a július 15-én a Metal Blade gondozásában "Pain Is Forever And This Is The End" címmel megjelent ötödik stúdióalbumuk révén. Sludge metalként jellemezte a kiadó a zenekart és valami súlyosan, doomosan őrlő acsarkodásra számítottam: nos, az acsarkodást megkaptam, csak éppen a germánok muzsikájának sokkal több köze van a hardcore punkhoz és a klasszikus, riffcentrikus metalhoz, mint bármi máshoz.
A bandát 2012-ben alapította meg Hanno Klänhardt gitáros-énekes és Erinc Sakarya dobos: senkit se tévesszen meg a szellősnek hangzó felállás, mert a németeknek olyan iszonyatosan tömény, brutális a hangzása, hogy a fal adja a másikat. Sajnos eddig nem volt szerencsém hozzájuk, de az új anyaguk kapcsán kötelességemnek érzem feltúrni a diszkográfiájukat, mert amit itt művelnek, az embertelen.
Kezdjük az énekkel: Hanno Klänhardt leginkább egy kőkemény metamfetamin - whiskey - tűzforró acélpenge gargarizáló kúrán átesett Johnny Rotten reinkarnációnak hangzik már elsőre is, mert olyan könyörtelenül, dühösen köpködi ezeket a nihilista szövegeket, hogy gyengébb érzelmi-mentális állapotban levő hallgatóknak tényleg nem ajánlott a cucc. Ez már alapból belövi a punk felé a történetet, főzzön bármilyen sokféle összetevőből és hatásból is a Mantar.
Márpedig találkozhatunk itt gótikus/dark rockkal a '80-as évekből (New Age Pagan), kvázi-black metallal és a már említett tradicionális heavy metallal is, de a fő jellemző az, hogy a németek a riffre és az abból eredő ritmizálásra helyezik a hangsúlyt, melyhez szinte második ütemszólamként érkezik Klänhardt éneke. A nyitó Egoisto hagyományos hardcore punk nóta, megbolondítva kicsit a Mantar stílusával, de az ezt követő páros (Hang 'Em Low, Grim Reaping) már sokkal dallamosabb, megjegyezhető refrénekkel.
Ez a három tétel rögtön behúzza a hallgatót: sötét, különösen atmoszférájú, azonnal memorizálható, önálló karakterrel rendelkező szerzemények ezek. Az Orbital Pus kezdő narrációja pimasz és nihilista ("Nem akarsz szektavezér lenni? Mióta Isten halott, üresedés van ebben a pozícióban.") és a többi dalszöveg is hasonló módon meghökkentő: ehhez elég meghallgatni a Piss Ritual című punkdarálását, melyben Tom Morellót megszégyenítő gitársikálás hallható, ismét egy zseni refrénnel megtámogatva.
A zenekar elmondása szerint a pandémia okozta totális iparági és világszintű lebénulás teremtette meg az album általános atmoszféráját, rendesen megspékelve a lemezfelvétel okozta problémákkal, melyek eredményeként maga a csapat is majdnem feloszlott. Mindez azonban nem akadályozta meg a Mantart abban, hogy elérjék a céljukat: sokkal dallamközpontúbb módon közelítették meg a dalszerzést, mint az előző anyagaikon és ez tökéletesen valósították is meg.
Ha nagyon be kellene a németeket sorolnom valahová, akkor egyfajta blackened punknak mondanám őket (ehhez elég meghallgatni az Of Frost And Decay című kellemes nyári slágert és egyben meg is állapíthatjuk, hogy mennyire közel is áll egymáshoz a black metal és a punk). De itt tényleg semmi értelme a kategorizálásának: vagy bejön ez a tufa, ritmus- és riffcentrikus, embergyűlölő acsarkodás vagy nem, itt abszolút nincsen középút.
Érdekes módon a Mantar a már bő harminc- meg negyvenéves stílus-összetevőkből egy kifejezetten modern és friss korongot hozott össze: nagyon ritkán szoktam olyan adrenalinkitörésként és dühlevezetőként funkcionáló albumokat hallgatni otthon, melyek leginkább koncerten dörrennek meg, de a németek anyagát egyszerűen nem tudom megunni már hetek óta. Zsigeri agresszió és iszonyatosan fifikás zeneiség: a zenekar tökéletesen tisztában van a kevesebb néha több zenei kliséjével és pontosan ettől válik ragadóssá, letehetetlenné a "Pain Is Forever And This Is The End". Simán év végi toplistás anyag, erősen ajánlott cucc mindenkinek!
9,5/10
