Volt régebben egy cikkünk a legnagyobbat változó rock/metal előadókról (ITT) és azon gondolkodom, hogy vajon Max Cavalera és csapata, a Soulfly mennyire férhetne bele az ott összeszedett díszes társaságba, illetve jogos lenne-e egyáltalán a szerepeltetésük. Merthogy a brazil frontember nemcsak egész pályája során, hanem anyabandáját követő második legfontosabb zenekarának fennállása alatt is bőven élt a stíluscserével, amikor éppen annak érezte szükségét.
Cavalera papa ugye a Sepultura 1996-os "Roots" című, törzsi elemeket tartalmazó és a nu metal trendre alapvető hatással levő lemezét követően szállt ki a csapatból és hozta létre saját formációját Soulfly néven, mely igen hamar az ugráltatós groove / nu-metal egyik alapzenekara lett az ezt követő évtizedben.
Azonban már a 2010-es évek közeledtével érezhető volt, hogy a nu metalnak végleg befellegzett (habár mostanában mintha valamiféle reneszánsza lenne a zsánernek) és az együttes szépen kezdte maga mögött hagyni ennek minden nyomát és csendben átalakult egyfajta groove/thrash csapattá, mely időszak legerősebbje a 2015-ös "Archangel" lett (kritikánk ITT olvasható).
A frontember jelenlegi zenéjét azonban sokkal jobban meghatározza a testvérével, Igor dobossal és az akkori Soulfly-gitárossal, Mark Rizzóval felálló Cavalera Conspiracy 2017-es "Psychosis" albuma (kritika ITT), mely valami embertelen death/thrash/black őrület lett, totális nosztalgiatúra a '80-as/'90-es évek fordulójának környékére. Ezen fellelkesülve Cavalera aztán magát a Soulfly-t is átvarázsolta egy erősen régisulis death/thrash brigáddá, a 2018-as "Ritual" korong is teljesen ennek szellemében fogant és elég atom is lett, szó se róla (recenziónk ITT található).
Nos, a dolgok azonban igencsak megváltoztak négy év alatt, ugyanis a Cavalera-lemezek mögött álló zenei agy, Mark Rizzo gitáros tavaly meglehetősen durcás körülmények között távozott (a probléma természetesen az anyagiak miatt tört ki közöttük), így a Soulfly most triófelállásban dolgozik (Zyon, Max fia ül a dobok mögött és Mike Leon a basszusgitáros), illetve mégsem, ugyanis Rizzo pótlására Arthur Rizk gitárost (Eternal Champion, Sumerlands) szervezték be, aki a szólók mellett egyben a teljes felvételi, keverési és maszterelési munkáért is felelt.
A Nuclear Blast gondozásában augusztus 5-én megérkezett "Totem" tulajdonképpen a "Ritual" nyomvonalán halad, egészen az utolsó két tételig, mely alaposan kilóg az egész albumról. Nyolc dalon keresztül, félórán át kapjuk az arcunkba a kifejezetten húzós, a régi szép időket megidéző thrash/death darálást. A Superstition, a Scouring The Vile és a Filth Upon Filth nyitóhármasa üt rendesen és hiába kedveltem mindig is Mark Rizzo stílusát, be kell valljam, egy másodpercre sem éreztem a hiányát.
Arthur Rizk ugyanis olyan embertelen szólókat tol végig a dalok alá, hogy bizony csak kapkodtam a fejem. Sokszor a Slayert idézően száraz, szikár, sodró lendületű thrash metal riffelés adja a legtöbb tétel alapját (lásd a Superstition című durvulatot), míg a Rot In Pain hozza a death metal stílusú nóták sormintáját.
Amolyan igazi régisulis, bólogatós vagy éppen léggitározós szerzemények gördülnek elő szépen sorban és vigyorogva vettem tudomásul, hogy az immár öt éve pöfögő nosztalgiavonatról nem nagyon akaródzik leszállnom. Tényleg jó ez az első félóra: semmi újdonsággal nem szolgál, azonban manapság már senki sem játssza így ezt az egykor, a fénykorban óriási tömegeket megmozgató muzsikát.
Aztán a végére kissé elbizonytalanodtam: a két és félperces instrumentális, leginkább a '80-as évek közepének dark-szinti rockjára hajazó Xii és a záró, majd' tízperces Spirit Animal alapos fejvakarásra késztetett. Főleg az utóbbi: van ebben minden, mint a Fradi-levesben. Leginkább modern indusztriális metalra hajazó témázgatás, aztán középtempós reszelés, majd totálisan elborult, pszichedelikus, disszonáns death metal, hogy a végére egyfajta prog-rock - reggae egyveleg érkezzen meg tiszta énekkel. Furcsa egy darab, szó se róla, nekem például egyáltalán nem állt össze, egyfajta Cavalera-agymenésnek fogható fel, nagy jóindulattal.
Szóval összességében némileg halványabbnak érzem az új korongot, mint elődjét. Ami jó, az ugyanolyan jó, mint korábban, azonban az utolsó bő tíz percért igazán kár volt: simán idefért volna még két, hagyományosabb megközelítésű tétel és akkor egy kerek, kompakt történet állt volna össze a végére. Így hiányérzetem is van, meg bosszús is vagyok a kihagyott ziccer miatt. De mindezzel együtt nem rossz cucc ez: lehet, hogy csak szokni kell egy kicsit. A Soulfly helyében pedig világbajnok gyorsasággal leigazolnám állandó tagnak Arthur Rizk kollégát, mert érzésem szerint alaposan benne volt a keze az egész lemezben, szóval érdemes hosszabb távra is gondolkodni a személyében.
8/10
