Rozsdagyár

NICOLAS CAGE FIGHTER - The Bones That Grew From Pain (2022)

2022. augusztus 17. - Chloroform Girl

ncf-tbtgfp-cv-3k.jpg

Ausztrália mindig is közel állt a szívemhez. Az ellentétek titokzatos földje: nyáron rossz idő van, karácsonykor strandolni lehet. Olyan aranyos szőrmókok lakják, mint a quokka vagy a koala, de olyan pokoli teremtményekkel is találkozhatunk, mint a tajpán kígyó vagy a kockamedúza. Ennek a kontinensnek köszönhetjük a világhírű popsztárt: Kylie Minogue-t, de ez a földrész adta a világ talán legnyomasztóbb zenéjét játszó bandáját, a Portalt is. Érthető tehát, hogy azonnal fellelkesültem, amikor megláttam, hogy az elém kerülő banda is erről az elátkozott-elvarázsolt szigetről érkezett.

A Nicolas Cage Fighter, talán mondanunk sem kell, nem a dallamos, rádióbarát előadók táborát erősíti, hanem sokkal inkább azt a teóriámat, hogy van valami a vörös kontinensen, amitől az ottani metalzenészek kiemelkedően karcos műveket képesek rászabadítani a nemzetközi hallgatóságra. A banda ellentmondást nem tűrő hardcore-t nyom a '90-es évek fémzenéje és a death metal hatásaival ötvözve - első hallgatásra ez utóbbit lehet a legjobban kihallani belőle. Júliusban debütáló, “The Bones That Grew From Pain” című korongjuk minden, amit egy metalkocsmában (például ITT), vagy egy baráti fogkirúgós pogóban hallani szeretnénk: lendületes, súlyos, és - ha valaki tanult egy kis fizikát - ezekből kifolyólag piszok nagyot üt.

A korong tényleg kivédhetetlen erővel teperi le a zúzásra fogékony hallgatót. A riffek olyanok, mint a vogonok a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című regényben: nehezek, mocskosak, és azt mondják, hogy “Az ellenállás hiábavaló”. Nem vacakolnak instrumentális betétekkel, kiállásokkal, átvezetésekkel vagy akár csak énekkel: minden szám pusztít, a vokál pedig az erdő minden állatát megidézi a varjúkárogástól a varacskos disznó röfögéséig.

Az album végig ugyanabban a hangnemben szól a hallgatóhoz, ez a hangnem pedig az agresszív. Csupa olyan témát vonultatnak fel a dalok, melyekről nehéz, vagy szinte lehetetlen nyugodt hangnemben beszélni: bolygónk erőforrásainak végleges kifacsarása, depresszió, vagy csak simán csak egy általános “baszd meg” a világnak. Ami a “The Bones That Grew From Pain” korongon történik, az nemes egyszerűséggel dühöngés. Nincsenek okosan megfogalmazott érvek, nüanszok, fent és lent pillanatok, az agresszió hullámai nem fel-le dobálnak, hanem elsöpörnek minket. Éppen ezért felmerül a kérdés, hogy milyen szempontból szeretnénk kritizálni az albumot?

Mert mindenki máshogy áll hozzá a zenehallgatáshoz: én, és feltételezem, még sok más olvasó itt a blogon, legtöbbször úgy ülök le egy album elé, hogy várom, hogy meglepjen, magával ragadjon, tanítson, újat mutasson. De olyan is akad, mely pusztán szórakozni akar - akkor is, ha a szórakozás esetünkben azt jelenti, hogy az ember csúnyán felsérti a hámsejtjeit, miközben valaki a beleit felhányós orgánummal azt üvölti a fülébe, hogy Coughing Nails. És ez is pont ugyanolyan érvényes hozzáállás. Csak az a fontos, hogy tudjuk, mire vágyunk, és azt milyen zene fogja azt kielégíteni.

A Nicolas Cage Fighter inkább az utóbbi élmény hajszolóit szolgálja ki. Miután megvettem életem talán első minőségi fejhallgatóját, alig vártam, hogy felavassam; sajnálattal tapasztaltam, hogy erre nem az ausztrálok új albuma volt a legmegfelelőbb alany. A hangminőség ugyanis annyira zajos, hogy rá kellett néznem a bandára Spotify-on is, hogy vajon az én fájljaim letöltésébe csúszott-e hiba, vagy ez tényleg ennyit tud. Utóbbi.

Persze miután az első riffek beütöttek, és elfogadtam, hogy most dühöngőbe megyünk, nem szépművészeti múzeumba, azonnal magával ragadott a sodrása. Viszont, mivel - ahogy mondtam - nem ilyen jellegű zenehallgató vagyok, ez a sodrás hamar partra is vetett, és az album felénél már erősen pislogtam a dallistára, hogy mennyi van még vissza. Nem mintha romlott volna a dalok minősége, ahogy előre haladtunk az albumon; egyszerűen csak stagnált, és ami először lenyűgöző volt, az később fárasztóvá vált. Nekem az ilyen zenék sokkal jobban működnek terepen, mint itthon, a szobám magányában - és szerintem ezt arra is szánták. Terepre viszont tökéletes. Kéz és lábtörést a koncertekhez!

8/10

main.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6017909685

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása