Rozsdagyár

BELPHEGOR - The Devils (2022)

2022. augusztus 19. - Chloroform Girl

belphegor_the_devils_artwork.jpg

Fekete-fehér albumborító, feszület, koponyák, krokodilok, indokolatlan mennyiségű párosujjú patás csontváz: bár a tekintélyes múltra visszatekintő Belphegor death metalként aposztrofálja magát, első ránézésre az ember sokkal inkább sorolná őket a black metal kategóriába. Ezt a gyanút erősíti bennünk az excesszív arcfestés is, de ha a "The Devils" címmel frissen megjelent korongjuk dalcímein végigfutunk, még inkább biztosak lehetünk benne, hogy ez az anyag a feketefém kedvelőinek szól - a death metal eszköztárával.

A black metal tematikája és esztétikája örök rejtély számomra: persze, sokkoló volt, amikor a nyolcvanas-kilencvenes években  felütötte a fejét valahol a Skandináv-félszigeten, és újraértelmezte a műfajt. Viszont mára olyan érzésem van, hogy az együttesek csak egymásra licitálnak gonoszságban, és ettől az egész inkább lesz megmosolyogtató, mintsem ténylegesen félelmetes. 2022-ben nagyságrendekkel sokkolóbb meglátni egy metaldal címében, hogy “featuring Ed Sheeran”, mint az, ha a tagok csuklyában, fordított keresztet lóbálva állnak színpadra.

Nem tudok tehát másra következtetni, mint hogy a black metal célja a szórakoztatás - a maga szurokfekete, tüskés módján, és most nem arra gondolok, amikor göndöreket kacarászunk a Call Of The Wintermoon boszorkánysüvegein meg rákpózain. Hanem arra, hogy a sötét témák, a fősodorban egyre kevésbé komformistának számító) keresztény értékek kiforgatása, a síron túlinak tűnő alakok a színpadon mind-mind ugyanúgy feltöltik az erre fogékony hallgatót, mint ahogy másokat a death metal bélkieresztése, a punk rendszerszidása, a power metal epikussága, vagy - végül is - a pop könnyedsége. Ezek alapján pedig hogyne lehetne élvezni ezt a műfajt!

Persze a minőség perdöntő. Vegyük csak például az előttünk levő albumot: fájt a hasam a nevetéstől olyan címek láttán, hogy Glorifizierung Des Teufels, Creature Of Fire vagy Kingdom Of Cold Flesh? Hát persze. De a szart is kiijesztették belőlem a The Devils nyitóriffjei vagy a Totentanz vérfagyasztó üvöltései? Abszolút. Ugyanis a Belphegor szemmel láthatóan tudja, hogy a hatáshoz nem elég a sátánfaktort maxra tekerni, hanem mögé kell tenni a tartalmat is. Így lett a “The Devils” egy igazi falakat rengető, fekete misét idéző, monumentális hangzású fenevad.

A vokál és a dobok indokolják a death metal jelzőt, mellyel a Belphegor jellemzi magát; Helmuth hörgése pont az a gyomorban is rezgő, bestiális hang, melyet a halálfémben szeretni szoktunk. Főleg amikor ezt megtámasztja a másik szólamban a jóféle blackes gurgulázó károgással; a vokál úgy szólal meg több szólamban, mintha egy szerencsétlen megszállott torkából törnének fel a benne lakó démonok szavai. Illetve kiemelendő még az album keverése: a vészjósló melódiák, fűrészként reszelő riffek és súlyosan gördülő dobok összhangjának van mélysége, kontrasztja, a tér pedig tényleg olyan, mintha egy sátáni templom karzatán, a zenekar előtt ülve hallgatnánk a szertartást.

De a brutalitáson kívül másnak is van helye a lemezen; a Glorifizierung des Teufels cammogós, fejlógatós-férfikaros sátánhimnusza meglepően melodikusan nyit, a Virtus Asinaria szinte teljes mértékben instrumentális, az a kevés vokál is inkább kórus, mintsem a klasszikus death/black őrület, a Creature Of Fire pedig némi kockázatot vállalt a keleties stílusú női ének beemelésével. Bár hozzáteszem, ez a kockázat sokkal jobban kifizetődött volna, ha a slágeres-hangelcsuklasztós-belenyögős énektechnika helyett egy jól megtámasztott, élesen szóló, autentikus technikát használtak volna, így pont az az átütő erő maradt el, amit az ilyen orientális stílusú énekbetétektől elvárna az ember (lásd például Laure Le Prunenec munkásságát az Igorrrban).

Viszont a lemez velejét természetesen a kíméletlen blackened death darálás és a fekete misés mellékízek viszik, ebben vitathatatlanul profi az osztrák trió. Okosan megválasztott hangklipek, jól működő melódiák, kiforrott szemléletmódú hangzásvilág; a “The Devils” úgy hangzik, mint egy megzenésített, sikertelen ördögűzés.

Amit még érdemes megemlíteni, az a szövegek többnyelvűsége - a Belphegor nem csak angolul, de latinul, sőt anyanyelvükön, németül is a fülünkbe hörgi pokoli üzeneteit. Ezek közül én főleg a német nyelvű betéteknek örültem, hiszen németül minden sokkal brutálisabban hangzik. Ha ezt melléknév-fokozással kellene szemléltetnem: kemény, keményebb, legkeményebb, német. Ezt a Belphegor ki is használja; míg más együttesek úgy építkeznek, hogy a verze durva, a refrén meg még durvább, a szóban forgó lemez második darabján például ez úgy néz ki, hogy a verze nagyon durva, a refrén meg  nagyon durva, és németül van.

Annál kevésbé ragadtak meg a latin nyelvű dalok, ezeket némileg klisésnek érzem. Tizenkét évig jártam katolikus iskolába; ha egy férfikar latinul énekel, abban számomra semmi hátborzongató nincsen, az egy átlagos kedd reggel. A black nagyon sokat emel a katolikus egyház által is használt elemekből - még ha ezeket inkább annak kigúnyolására is használja, engem ez akkor is inkább megmosolyogtat. Állhat velem szemben akármilyen csuklyás faszi arcfestéssel meg koponyával, számomra nem lesz félelmetesebb, mint Sixtus atya volt, amikor rajtakapott, hogy az órája alatt a fizikaházit másoltam a pad alatt. De azért a Belphegor erős jelentkező a második helyre.

8/10

belphegor2022a.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4017911477

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása