Iszonyatosan furcsa belegondolni, hogy a német szimfonikus power metal csapat, a Blind Guardian is lassan fennállásának negyvenedik évfordulójához közelít. Ráadásul teszi majd ezt úgy, hogy pályája során tulajdonképpen (a lényeget tekintve) csak a dobos poszton történt csere, de Frederik Ehmke ütős is immár 2005 óta tagja a bandának. Tizenkettedik soralbumuk, a "The God Machine" szeptember 2-án érkezett meg a Nuclear Blast kiadó gondozásában: volt mire várni, mert előző anyaguk igencsak megosztotta a rajongótáborukat.
Szigorúan véve az utolsó rendes stúdiólemezük a 2015-ös "Beyond The Red Mirror" volt (kritikánk ITT olvasható), ugyanis a 2019-es "Legacy Of The Dark Lands" amolyan egyszeri kirándulás volt a szimfonikus zenekarral megtámogatott filmzenés minioperák világába. A zenekar nem is játszott azon a korongon, mindösszesen Hansi Kürsch énekelte fel sávjait, a főszerep a Prágai Filharmonikusoké volt, illetve két színész is részt vállalt hangjával a történet narrációjában.
A végeredmény érezhetően nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: bár az Olbrich-Kürsch szerzőpáros már 1996 óta dolgozott a projekten és minden bizonnyal hatalmas összegeket emészthetett fel a produkció, nem igazán vetett nagy hullámokat a dolog, turnéra pedig a költségfaktor (no meg a pandémia) miatt nem is került sor.
Nos, a csapat egyértelműen koncepciót váltott és rendesen besúlyosította a dalokat: érezhető például a Judas Priest "Painkiller" korongjának mániákus, fémes riffelése (Violent Shadows), sokkal kevesebb a szimfonikus aláfestés és a Queen-féle kórusok jelenléte, gyorsabb a tempó, szóval általában is jóval szigorúbb a végeredmény.
Mintha csak a Blind Guardian érezte volna azt, hogy kissé túlhajtották a filmzenés epikusságot előző anyagukkal és leszállítottak nekünk egy ízig-vérig heavy metal anyagot, mely igazából még csak power metalnak sem nevezhető.
Kilenc tételével és az ötven percet alig meghaladó játékidejével a "The God Machine" egy lecsupaszított, töltelék nélküli Blind Guardian-esszencia. Természetesen itt van minden, amit csak a rajongók elvárhatnak: jellegzetes énekdallamok, kiváló gitárszólók, fantasy-témájú dalszövegek, melyeket Neil Gaiman, Patrick Rothfuss, Brandon Sanderson könyvei, illetve különböző tévésorozatok és regények inspiráltak.
Ennek is köszönhetően a dalok önmagukban is működnek, nem szorulnak rá egységes koncepcióra vagy történetvezetésre. Öt-hat-hétperces szerzemények ezek, melyek mindegyike csúcsra van járatva, ám szerencsére most nem fekszi meg a gyomrunkat a túlzásba vitt epikusság vagy pátoszos atmoszféra.
A németek persze nem önmaguk lennének, ha nem lenne olyan érzésünk minden egyes nóta hallgatása közben, mintha egy magányos sziklaszirten állnánk, villámok világítanák be a sötét égboltot, a vihar által felkorbácsolt hullámok körülöttünk csapdosnának és mi szilárd tekintettel bámulnánk a közelgő hajóhadat, melyet egy gonosz szörnyuralkodó küldött ellenünk. Szóval színtiszta eszképizmus ez, ne is tagadjuk, csak éppen most a Blind Guardian letekerte a giccsfaktort és áramvonalasabbra vette az egész produkciót.
Meglepő módon a Let It Be No More című, erősen a '90-es évek eleji Scorpions dolgaira hajazó ballada sem feküdte meg a gyomromat, sőt, kifejezetten tetszett, köszönhetően a remek dallamainak. A legjobb tételek számomra az Architects Of Doom, a nyitó Deliver Us From Evil, a Damnation, a már említett Violent Shadows, illetve a vészjóslóan menetelő, középtempós, érdekes hangulatú Life Beyond The Spheres.
Ha jól számolom, fel is soroltam a lemez kétharmadát, ami nagyon jó arány bármely zenekar bármely albuma esetén. Nem kétséges, hogy idővel a többi nóta is hozzám nő majd: összességében tehát ez egy kifejezetten jól sikerült produkció lett, mely bőven alkalmas arra, hogy visszacsalogassa a "Legacy Of The Dark Lands" által elriasztott rajongókat is. Ha pedig minden minden power metal korong ilyen lenne, én lennének a stílus legnagyobb rajongója.
8,5/10
