Ozzy Osbourne (saját maga által diktált) lemezkiadási tempójához képest eléggé gyorsan megszületett a minden eddiginél nagyobb számú vendégmuzsikust felvonultató "Patient Number 9" című nagylemez, mely a Sony Music jóvoltából került a boltok polcaira szeptember 9-én.
Mondhatni, Ozzy már egy ideje kvázi-stúdiózenészekkel dolgozik, nincs állandó tagság körülötte. De fogalmazhatnék úgy is, olyan emberek veszik körül, akik azonnal ugranak és riffelnek vagy éppen dobolnak, ha Ozz megkéri őket. Persze ez a szóban forgó album vendégzenészeire nem érvényes, legalábbis nem hinném, hogy közülük bárki bármikor a Mester rendelkezésére áll.
Egyetlen kivétel van, akiben biztos vagyok, ő pedig nem más, mint Zakk Wylde. Rendszeresen hangoztatja, ha Ozz szól, akkor ő megy és kész, nincs mese. A gitárosok közül most ő kapta a legnagyobb szerepet, de nem mernék megesküdni rá, hogy állandó tag lesz Ozzy csapatában. A Sötétség hercege mintha Tony Iommival versenyezne: a két egykori harcostárs mellett úgy cserélődnek a zenészek, hogy az (mindenféle túlzás nélkül) szinte már követhetetlen.
Apropó Tony Iommi: ő is szerepel a lemezen, két dalban is pengeti legendás SG-jét (No Escape From Now, Degradation Rules). Az egykor Glenn Hughes mellett a California Breed nevű csapatban zenélő Andrew Watt gitáros felel ezúttal is az anyag produceri teendőiért, valamint közreműködik, mint társszerző. Míg az előző lemez gitártémáit egyedül ő játszotta fel, most a vendéggitárosok mellett penget a háttérben. A bőröket Chad Smith (RHCP) kezeli, de a néhai Taylor Hawkins (Foo Fighters) is felütött ezt-azt.
A basszusgitáros poszton Duff McKagan (GNR) és Robert Trujillo (Metallica) állomásoznak, illetve játszik még a lemezen Jeff Beck, Josh Homme (QOTSA), Eric Clapton és Mike McCready (Pearl Jam) is. Nem igazán tudom mire vélni, hogy Ozz ekkora vendégzenész-hadat trombitált össze, mindenesetre egy ilyen húzással nem igazán lehet mellélőni.
Megmondom őszintén, a Mester előző korongját azóta nem vettem elő, hogy megírtam róla a kritikát. Az "Ordinary Man" (recenzió ITT) közel sem rossz anyag, de kiemelkedőnek sem mondhatnám. A jelenkori lemezmegjelenés-cunami jobbfajta alanyai úgy félresöpörték az utamból, mint a huzat. Éppen ezért az új albumért is igazából csak a vendégzenész-névsor miatt kezdtem el lelkesedni.
Az első előzetes kislemez (a Jeff Beckkel közös címadó) még elment mellettem, mert nem sok esélyt adtam neki, de a Tony Iommival előadott Degradation Rules miatt már kezdtem megpuhulni, majd jött a Nothing Feels Right Zakk Wylde-dal, és akkor aztán beütött a dolog. Bár a ’80-as évekbeli Ozzy-lemezek a kedvenceim, meg kell hagyni, hogy a ’90-es években felvett új vonal is nagyon jól áll Ozzy-nak, egyedül a hangja az, ami már nem a régi, de a stúdióban ezt is rendre kikozmetikázzák a szakemberek.
A címadó dal nyitja az albumot, itt ugye Jeff Beck a vendég: ez a nóta volt az, mely először nem tetszett, azóta viszont belém égett, de rendesen. Elképesztően fogós dal, Trujillo és Smith pulzáló ritmusai, valamint Andrew, Zakk és Jeff gitártémái rendesen összekovácsolják. Duff basszusozásával nyit az Immortal, melyben Mark McCready penget Zakk és Andrew mellett. Ez egy tökösebb darab, kevesebb dallammal.
Zakk iszonyú húzós riffekkel bombáz minket a Parasite című tételben, melyben Taylor Hawkins püföli a dobokat. Nagyon jó dal, a riff mindent visz. A következő darabban (No Escape From Now) Tony Iommi kezeli a hathúrost: aki ismeri az astoni gitáristen munkásságát, azonnal ráismer a játékára. Súlyos, komor témákat hoz a bajuszos riffmester, a csalódás kizárt. Ez akár a "13" című Sabs-lemezre is felfért volna.
Az Eric Claptonnal közös One Of Those Days is egy óriási nóta, hidegrázós dallamvezetéssel, Clapton szárnyaló játékával. A balladisztikus A Thousand Shades következik, melyben a hathúrost megint átpasszolják Jeff Beck kezébe. Ez a nóta is odab..sz, de rendesen. Taylor Hawkins játéka hallható ismét a Mr. Darkness című darabban, a világbajnok riffeket pedig Zakk szolgáltatja.
Nem fogom tovább elemezni az anyagot, mert sosem érek a végére. A lényeg, hogy ez a lemez messze az egyik legjobb, melyet Ozzy valaha kiadott és nem kimondottan a vendéglista miatt. Ezek a dalok meg vannak írva, úgy, ahogy kell. Asszem, ez a korong nem fog úgy elsikkadni nálam, mint az előző: elég egyszer meghallgatni ahhoz, hogy magához láncoljon. Ozz mester, ezt most rendesen odatetted, nincsenek szavak!
10/10
