Rozsdagyár

KING'S X - Three Sides Of One (2022)

2022. szeptember 14. - Kovenant

cover_91.jpg

Minden bizonnyal a világ legalulértékeltebb bandáinak listáján a legelőkelőbb helyen szerepel az amerikai King's X: előfutárai voltak ők sok mindennek, többek között a grunge, a funk metal, illetve a '90-es évek progresszív metalja is sokat köszönhet nekik, de egy rövid, egy-két éves felvillanást nem számítva a kereskedelmi siker tendenciózus módon elkerülte őket. Habár a csapat a kétezres évek végéig többé-kevésbé rendszeresen jelentkezett albumaival, azok már szinte visszajelzés nélkül tűntek el a süllyesztőben, így a zenekar - úgy tűnt - szögre akasztotta hangszereit.

Ezért ért mindenkit váratlanul, hogy tizennégy év elteltével, szeptember 2-án az Inside Out kiadó gondozásában "Three Sides Of One" címmel megérkezett sorrendben immár tizenharmadik stúdióalbumuk. Szerintem már csak a legelkötelezettebb ősrajongók számoltak még a bandával, az egész metalszíntér jórészt elfeledkezett róluk. Pedig a csapat a rockzene egészen egyedi színfoltját jelentette mindig is: az afroamerikai Doug Pinnick zseniális, érzelemteljes éneke és virtuóz basszusjátéka, Ty Tabor klasszikus rock előtt tisztelgő szólói és Beatles-hatású dalszerzői vénája, illetve Jerry Gaskill betonbiztos és invenciózus dobolása olyan power triót eredményezett, mely nemigen terem már semerre a műfajban.

Bevallom, az utolsó X-lemez, melyet megvettem és rongyosra hallgattam, az 1998-as "Tape Head" volt, melyet szégyen-nem szégyen, még erősebbnek is érzek a mindenki, így a szakma által is sztárolt 1989-es "Gretchen Goes To Nebraska" című korongjuknál. Groove, súly, remek szólók, ragyogó vokálok és dalszövegek, a komoly témák ellenére mégis valahogy mindig pozitív töltet: ez jellemezte a legjobb éveikben az amerikaiakat, éppen ezért voltam nagyon kíváncsi, hogy ennyi idő elteltével mire képesek még ezek a zenészek.

Az elmúlt időszakban mindhárom tag saját projektjeivel és szólóanyagaival volt elfoglalva és nyugodtan elmondhatjuk, hogy a "Three Sides Of One" pontosan olyan, mintha az e lemezekről lemaradt resztlikből gyúrták volna össze azt. A teljesen eltérő hangulatok és hozzáállás azonban még magukban a számokban sem állnak össze kompakt egésszé, nemhogy a teljes lemezen. 

A tizenkét tételes, bő háromnegyed órás album első fele, azaz az első hat nóta tulajdonképpen nagyon is rendben van: találunk itt a Red Hot Chili Peppers "Mother's Milk"-korszakára hajazó funk metalt (Give It Up), a nyitó Let It Rain jól hozza a '90-es évek első felének grunge-atmoszféráját, Ty Tabor All God's Children című darabja amolyan '60-as évek végi pszichedelikus rock ballada, a végén olyan instrumentális jammelésel, hogy a fal adja a másikat.

Gaskill akusztikus nótája, a Take The Time is kellemes, noha ez már eléggé kilóg az eddigi atmoszférából. Egyedül talán a Flood Pt. 1 a kakukktojás skizofrén megközelítésével: popos, álmodozós témák, vonósok és thrashes riffelés, melyek sehogy sem akarnak összeolvadni és leginkább afféle kutyulék lesz a végeredmény.

A lemez második fele azonban nagyon súlyos színvonalbeli mélyrepülésbe csap át és ezzel tönkre is vágja a befogadás élményét. Jön a Festival, mely jó eséllyel minden idők legkínosabb, legidiótább King's X-szövegével és legtufább témájával büszkélkedhet. Komolyan alig hittem a fülemnek, hogy ezt a saját nevük alatt kiadják Pinnickék: hol van ez a "Tape Head" okos, érzékeny témáihoz képest? Te jószagú Atyaúristen!

A Swipe Up megint össze-vissza kutyul mindent, pedig a rockos alapriffje telitalálat lehetne, a Holidays ismét megdöbbentően gyenge Beatles-utánérzés, egyedül a komolyabb, grunge-os Watcher hoz némi vigaszt így a korong végére. De a King's X még két teljesen felesleges nótát felpakolt visszatérő anyagára, melyeknél már tényleg vakartam a fejem. A záró Every Everywhere bugyutaságával csapódunk be a földbe és hosszasan elgondolkozhatunk azon, hogy mit is hallottunk utazásunk során.

Számomra az az érthetetlen, hogy tizennégy év alatt ennyit sikerült kipréselniük magukból a King's X zenészeinek? Ennyi ötletük, daluk, elképzelésük gyűlt csak össze e hihetetlenül hosszú időszak során? Arról nem is beszélnék, hogy az egész hangzás kásás, elmaszatolt: a csapat erőssége mindig is a groove, a ritmus által megalapozott húzás volt, de itt erre nincs alkalom, mert olyan a ritmusszekció, mintha valami hólatyakban járkálnánk, bármennyire jók is a zenészek. 

Utószó: ez jutott eszembe a "Three Sides Of One" kapcsán. Mintha valaki egy már rég lezárult életművet akart volna bemutatni egy képzeletbeli közönségnek és afféle King's X-apologétaként zenei példával is megtámogatta volna az előadását. Itt van minden összetevő, mely egykor óriásokká tette Pinnickéket, de még sincs itt semmi. De főleg a koncepció hiányzik és az összefogottság. De az nagyon. Kár érte. 

6,5/10 

king_s_x_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9017931401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása