Rozsdagyár

THE DEVIL WEARS PRADA - Color Decay (2022)

2022. szeptember 23. - Kovenant

062357.jpg

Igen távol áll tőlem a metalcore: ha jól belegondolok, talán egyetlen ilyen jellegű CD-m vagy vinylem sincs a gyűjteményemben, de már két hete folyamatosan pörög nálam az amerikai The Devil Wears Prada legújabb albuma, a "Color Decay", mely szeptember 16-án jelent meg és ez korántsem véletlen.

Mindenki fejében él valami elvont, ám mégis többé-kevésbé jól körülhatárolt definíció arról, hogy mi a metal: mely zenekar, mely dal, mely alstílus számít egyáltalán annak, azaz mi a mi véleményünk magáról a műfajról, mi fér bele nekünk ebbe a skatulyába. Nos, a 2005-ben megalakult The Devil Wears Prada tipikusan azon mai harmincasok zenekara, akiknek a Metallica, az Iron Maiden vagy éppen a Slayer neve hallatán legfeljebb csak idős, őszhajú bácsik tatarockja jut az eszébe.   

Az amerikai metalcore csapat az új évezred jellegzetes modern metalját játssza: van ebben minden, amitől a régivonalas metalrajongókat szó szerint kiveri a víz, teljesen feleslegesen egyébként. Djentes, tördelt riffelés, deathcore-os breakdown-ok, elektronika, popos dallamérzékenység, post-hardcore üvöltözés és ami számomra is kissé leveri a lécet, a jellegzetes tinibánat vagy fájdalom. Sokszor eszembe jutott erről, hogy mintha csak a H.I.M. vagy éppen a kétezres évek első felében virágkorát élő emo-hullámnak egyfajta modern változatát hallanám.

A csapatban az alapítók közül mára már csak Jeremy DePoyster énekes-gitáros (aki a tiszta vokálért felel) és Mike Hranica screamer-gitáros maradt, akinek teljesítménye néha nekem is többször soknak tűnt, de kétségtelen jól ellenpontozza társa dallamos énekét. A többiek jórészt az utóbbi két-három évben csatlakoztak, egyedül Kyle Sipress szólógitáros számít még régebbi tagnak.   

Az együttes legutóbbi soralbuma még 2019-ben jött ki "The Act" címmel, majd tavaly érkezett a "ZII" című EP, mely a 2010-es "Zombie" középlemez folytatása volt és melyet a pandémia inspirált. Az új korong témája azonban egészen más: a személyes kapcsolatok romlásáról, elszürküléséről és leépüléséről szól tulajdonképpen az egész anyag, legyen ez az idő múlása, az érzéketlenség vagy csak az eltávolodás eredménye.

Az a furcsa helyzet állt elő a lemezzel kapcsolatban, hogy a tizenkét tétel közül egyetlen egyet sem tudok gyengeként vagy vállalhatatlanként jellemezni. Tökéletesre csiszolt, azonnal a fülünkbe mászó, négyperces energiabombák ezek: van, amelyik überdallamossága miatt ragad meg, van, amelyik szigorúbb, durvább, de az is üt rendesen. 

Tulajdonképpen csak egyetlenegy nóta van, amelyiknél a nyafogás-faktor már nálam is kiütötte a biztosítékot, ez pedig a Twenty-Five. Egy párkapcsolat végéről kapunk szomorú, keserédes visszatekintést, de Mike Hranica elcsukló hangú, siránkozó üvöltözése már-már a giccs határát súrolja. Ezenkívül azonban tényleg nem tudok semmibe sem belekötni: a nyitó Exhibition elektronikával rendesen megtámogatott zúzása, a Watchtower melo-death riffjére épülő sodrása, a Sacrifice deathcore-os alapjára hézagmentesen építkező dallamosság mind-mind telitalálat.

A legjobb dalok részben azonban a - nem véletlenül - klipet is kapott darabok: a Salt akkora sláger, hogy tényleg a fal adja a másikat, a szomorkás Broken ismét a zenekar érzelmes oldalát mutatja kellemes pophatásokkal, csakúgy, mint a remek Trapped. A korong abszolút csúcspontja azonban a Time, mely egyszerre felemelő, elgondolkodtató és modern értelemben vett epikus dal. A záró Cancer pedig tökéletesen kerekíti le a korong atmoszféráját: ez is az elmúlásról, a szétesésről szól, mégis valahogy pozitív kicsengéssel.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a '80-as évek metalján felnőtt generációnak hiába is ajánlanám ezt a lemezt vagy magát a zenekart: ehhez a korosztályhoz tartozom én is, mégis el kell ismernem, hogy ez bődületesen jó teljesítmény. Tényleg kivakarhatatlanul beleragadtak a fülembe az amerikaiak dallamai: mindig is az volt a vesszőparipám, hogy a zene akkor hatásos, ha érzelmi azonosulást képes kiváltani a hallgatóból. Nos, ez itt sikerült, éppen ezért tapadnak annyira a dalok. Év végi toplistás anyag, ez kétségtelen.  

9,5/10 

the_devil_wears_prada.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9317937722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása